AMSEL: Kóda

Nagy házban élt, egyedül. Ritkán látták a környékbeliek, ezen alkalmakkor is kíváncsisággal vegyes gyanakvással figyelték őt, tisztes távolból. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan beszéltek vele az évek során.

Foglalkozását illetően tudósnak tartották, ám ő közel sem tekintette magát annak. Csupán érdekelték a rejtélyek, saját bevallása szerint.

Számos értekezése jelent meg szokatlanabbnál szokatlanabb témákban. Példának okáért az igazság természetéről, a játék definíciójáról, valamint a kíváncsiság eredetéről is írt disszertációt. Tette mindezt meseírókat megszégyenítő közérthetőséggel, lévén alapelve, hogy aki nem tudja elmagyarázni egy nyolcéves gyereknek, mivel foglalkozik, az sarlatán.

Az érdeklődését érő kritikákra a következőképpen válaszolt; Azon munkálkodik, ami megragadja fantáziáját, nem pedig azon, ami mások fantáziáját ragadja meg. Ezzel a vitát lezártnak tekintette.

Utolsó talánya a tükör kérdésköre volt. Kézenfekvő lett volna, hogy tanulmányát mások nézőpontjának kikérésével kezdje, ám sajnos legyenek bármily rejtélyes lények, az emberek nem vágtak szakterületébe.

Jobb híján előszedte az összes tükröződő holmit, amit csak talált a házban. A dolgozószobájában végezte nagymamája ezüst kézitükre, egy borospohár, egy cigarettatárca, de még az étkészlet különbözőfajta kanalai is. Végezetül a hálószobájában lévő, foncsorozott tükör foglalta el méltó helyét az ablakkal szemközt.

Karosszékében ülve naphosszat szemlélte a tükörképeket, s közben jegyzetelt. Ezekből a jegyzetekből kívánok önök elé tárni néhány szemelvényt.

Amikor azt mondjuk, hogy jól vagy kevésbé jól ismerünk valakit, rendszerint olyan dolgokra gondolunk, amikről tudunk, vagy nem tudunk. Jómagam azt nem értem, hogyan érheti be valaki a puszta igazsággal.

A jó tudós ilyen, s ehhez hasonló eszmefuttatásokkal teleírt füzeteket hagyott maga után. Legközelebbi rokona, nagynénjének nevelt lánya a következőt állította róla; Nem hiszi, hogy életében valaha bármit is kedve ellenére csinált volna.

Csupán arról volt szó, hogy fantáziáját nem kötötték le a hétköznapi dolgok. Mert ami jól meghatározott, éles és világos, azt többnyire átlagosnak bélyegzik. Az ismeretlenben határtalanok a lehetőségek.

Saját szavaival így írt a jelenségről:

Amikor az ember ismeretlennel szembesül, válaszokat keres. Talizmánokhoz és babonákhoz nyúl, papokhoz, vallásokhoz fordul. Ha elmarad a hőn áhított válasz, a tudomány lesz az úr. Új kérdések jönnek, a korábbi válaszok pedig feledésbe merülnek.

Igazat kell adnom neki abban, hogy a kérdések fontosak. Sokkal többet törtem rajtuk a fejem, mint a meglévő válaszokon. Ám ha a kérdésnek nincs értelme, a válasznak se lesz sok.

Szavajárása volt, hogy az ember szeret olyasmit adni, amire neki magának lenne a legnagyobb szüksége. Ezt sokszor emlegette munkáiban. Valamint azt is, ha kívülálló próbálja befoltozni a réseket, abban nem lesz köszönet.

Ironikus, hogyha eme állításokat vesszük alapul, egy sort sem lett volna szabad írnia. Pedig vérében volt a kutatás akkor is, ha megfeddne a szóhasználatért.

Ezen a ponton idézném egy korai tanulmányának sorait.

Kutatni azután szokás, amit már egyszer megtaláltak. Megtalálták, azután elvesztették, s ezért kell utána kutatni. Hát miután kutatnak ezek? Elvesztett tán valami?

Ezzel véleményem szerint a fontoskodás iránti megvetését kívánta kinyilvánítani. Hasonló, humorát remekül szemléltető gondolatnak tartom az alábbit is:

Szüntelenül szeretetet keresnek olyan formában, amilyenben sosem mutatkozik, olyan helyen, ahol nem fordul elő. Ily korlátlanok lennének a lehetőségek? Pedig az embert sok helyen gyűlölik.

Szabadidejében szívesen hallgatott zenét. Temérdek bakelit lemez hevert alagsorában, az operaáriától a bluesig, a pop albumoktól a legkeményebb rockig. Szeretett belekóstolni különböző műfajokba, hangulata szerint váltogatta őket.

Úgy vélte, minden dal bizonyos értelemben ugyanarról szól. Megörökíteni valamit, hogy később is meglegyen, hogy az emlékezet réseiben el ne tűnjön. Hitem szerint ez nem csak a zenészek sajátja. Az írók, festők hasonló módon alkotnak.

Visszatérve utolsó, befejezetlen munkájára, bizonyos vagyok benne, hogy olyasmiről szerzett tudomást, amiről emberfia csak álmodhat. Sajnálatos módon felfedezését magával vitte a sírba.

Halálát megelőző napon beszélt ügyvédjével telefonon, ám beszélgetésük néhány perc után félbeszakadt. Ezt követően nem kereste többet jogászát.

A beszélgetést alább közlöm.

- Sürgősen beszélnünk kell.

- Nem tudna legalább utalni rá, miről akar velem beszélni?

- Telefonon nem.

- Mivel kapcsolatos?

- A jelenlegi munkámmal.

- Valami fontos?

- Valami, ami megrendít mindent, amit a világról tudni vélünk.

Ekkor vonalhiba miatt véget ért a beszélgetés. Ezek után még aznap levél érkezett gyorspostával az ügyvéd címére. A következő állt benne:

Halálom esetén a következő szerepeljen fejfámon; Mindig is tudtam, ha türelmesen várok, egyszer eljön az idő, hogy megirigyelnek.

A levelet követő napon jogásza meglátogatta, csakhogy többszöri csengetésre sem nyitott ajtót. Az ügyvéd a küszöb alatti pótkulccsal jutott be a házba. A tudóst karosszékében ülve találta, tekintete vakon meredt a foncsorozott szélű, antik tükörbe. Előzőnap éjfél körül szenderülhetett jobblétre.

Az árnyék nem sötét vagy félnivaló dolog, hanem egyszerűen valami, ami rejtve van. Valami, ami felfedezésre vár.

Ezeket a sorokat vette papírra utoljára. Egyetlen élő rokona nem tartott igényt hagyatékára, ezúton vettem magamhoz ingóságait. Egykori otthona árverésre került.

Munkái hiánytalanul birtokomba jutottak, ám néhány kivételtől eltekintve, az elhunyt kérésére nem publikálom azokat. Szavai álljanak itt az utókor számára.

Ha meghalok, mindent elfelejtek, és szívből ajánlom, hogy kövessék a példámat. Ha kíváncsiak egy szakember véleményére, a tudás nem boldogít.