Barcsa Lajos: Víz

A fiatal elegáns pár egy pillanatra megállt az étterem ajtóban, majd elindultak a helyiség belseje felé. Szinte vonultak. Minden lépésük alatt boldogan fürödtek a vendégek fürkésző tekintetében. A lány magas volt, fekete hajú, karcsú és nagyon csinos. Ahogy jártak keltek az asztalok között, a fejek mint napraforgó fordultak utánuk. Hosszasan válogattak, mire megálltak az egyik oszlop mögötti hely mellett. A pincér rögtön ott termett. Körbetáncolta a lányt, majd lábujjhegyre állva, udvariasan lesegített a kabátját s gondosan elhelyezte azt a rézfogason. Megemelve a széket hellyel kínálta a nem mindennapi vendéget. Az étlapköltemény egy pillanat alatt az asztalon termett s a fiatalok belefúrták magukat annak tanulmányozásába. Lehetne talán, pusztán nevelkedett, szárított marhahús-morzsával meghintett papperdelle? Áh, legyen inkább holdvilágnál pácolt, tanyán keltetett csirkéből növekedett, anyám tyúkja! Vagy talán lehetne friss széna illatú réten gyűjtött gombával töltött fogolymell, napbarnította pincében érlelt nemespenésszel tűzdelve, aranyszínű fehérborból csapolt vörösborral meghintve. Vagy talán... Vagy talán...A fiatalok hirtelen egymásra néztek. Szinte egyszerre csapták össze az étlap című vaskos könyvet, ami akkorát csattant, hogy a hófehér sziklák között bujkáló, zöld kígyóuborkából nemesített, mezei pipacs-piros, forró paradicsomlevestől elpilledt, szundikáló vendégek szempillája beleremegett. Összenevettek, szinte egyszerre pattantak fel az asztaltól. A lány lazán a vállára dobta az előbb oly gondosan elhelyezett elegáns kabátját. A fiú a karjára vette a kabátot, de előbb a zsebéből kivette sapkáját, amit a bejövetelkor oda rejtett, hogy ne rontsa vele a bevonulás méltóságát. Most a fejébe csapta azt. Határozott léptekkel indultak a kijárat felé. A hófehérből, korommal sötétített, fekete füsttel átjáratott csülköt majszolók tekintetei irigykedve követték őket. A pincérek sorfalából hangzó, viszont látásra búcsú-marketing szavaktól övezve, egyszerre léptek ki az ajtón. Nagyot szippantottak a friss levegőből, megfürdették arcukat a tavaszi nap halvány, simogató fényében, hátuk mögött összekulcsolták a kezüket s találomra elindultak az egyik irányba. A sarki büfében felhajtottak egy-egy pohár vizet, s összekapaszkodva tovább haladtak. A feltámadt enyhe szellő lebegtette a hajukat. Boldogan hagyták. Pontosan tudták, hogy nincs a világon olyan tiszta vizű hegyi forrás, amely olyan finom vizet adna, mint amelyet az előbb ittak. Az úton autók dübörögtek, a járdán gyalogosok tolongtak s ők haladtak egymásba fogódzva. Pontosan tudták, hogy nincs a világon olyan erdei ösvény, amely ilyen csendes lenne, mint ez az út s amelyen most senki nem jár csak ők ketten. Ők haladtak, méterrel a járda fölött lebegve. Ők ketten.