Bárdos Edit: Áldott magány
2021.04.12
Vándor,
ki magad is a magánnyal cimborálsz,
és tudva hiszed, hogy nincs remény, hogy fáj.
Hidd el, a magány lehet szép, ha a szépre épül a gondolat,
a keserv elfogy, elmarad, és megtisztul a ködös lét!
Féltem én is hosszan a magányt, ma már keresem az utat, hol a tudat
egyedül bolyongva túllát önnön robaján.
Figyeld a folyót, mily csodás!
Mikor a fény, hullámot ringat peremén, a hűs mélység nyugalmat ragyog,
kristályosulnak a néma gondolatok.
A vihar helyébe lép a béke, és a lélek megpihen a csendes áramlaton.
Ha vihar szántja ezüst vizét, szürke habot kavar a mély,
tajtékzik, kívül lép önmagán, s mi gátja
volna, elsodorja
furcsa eszmét, hamis gondolatot.
Fövenyre csapódnak, partra vetődnek a kiszámíthatatlanok.
Kiveti magából, mi árt, így szelídül folyammá,
és ránctalan tükre félve ringat egy tisztább
holnapot.
Ekképp a lélek is, ha felkorbácsolja sok
csapás, a felbolydult, viharos világ,
nem csillapítja más, csak a harmonikus magány.
Fodrain játszadozhat csillogó fénynyaláb,
mely mélybe hatol, s odalenn felsejlik egy
nemes világ.
hol sosem vagy egyedül, mert van, ki vár,
mint áradatot az óceán.
Vagy figyeld tükrén a tengernyi örvényt, mi
vízét tarkítja!
Belőle születik, táplálkozik, mi útjába kerül,
magába szívja,
benne kereng, rántja mélybe, s alant nyugvópontra térve,
kidobja önmagából azt, mi nem része, ám meg nem szűnik léte.
Mint az egyén, ki egyenként s együtt a világ,
forgatja annak szennyét, porát, magányában önmagára lel,
letisztult lelke megnyugvást talál.
A folyamnak mi a célja?
Célja, hogy útján elérje a végtelen óceánt,
hol a fény melegen ölbe zárva felkarolja,
átlényegülve egy új létbe röpítse tovább,
hogy feladatát beteljesítve újra táplálja
önmagát.
Igen, Vándor, ez a meghitt magány, hol
megértjük, mi végre születtünk,
s hogy célunk beteljesítsük utunk során!
Utunk nem más, mint maga a lét, s benne érték a magány,
célunk a végső órában átlépni a halál
küszöbét,
és nem hinni azt, hogy nincs tovább.