Bihari Enikő: Útban a fény felé

Friderika, ahogy kiért a fővárosból már beesteledett. Bekapcsolta az autó fényszóróját. Egy telefonos vitahelyzet miatt ült autóba, és a barátjához igyekezett. Nagyon fáradt volt , ma nem tervezte, hogy meglátogatja, ám a mindennapos esti mobilbeszélgetésük egy szó mint száz annyira durván elvetemedett, olyan súlyos dolgokat vágtak egymás fejéhez, hogy befejezésképpen, annyira dühbe gurult, hogy kifakadva kijelentette :

- Szakítani fogok veled!

- Engem ez nem izgat Friderika, ha elhagysz, ott van nekem a legdrágább barátnőd....

Erre persze Friderika kinyomta a telefont. Nem telt bele egy perc, máris ráeszmélt arra, hogy vitájuk indítéka csekélység. Hiba lett volna újra tárcsáznia szerelmét, csak tűz lett volna a tűzre további beszélgetésük, civakodásuk. Az tűnt az egyedüli és legmegfelelőbb megoldásnak, ha átszalad hozzá és személyesen tisztázza magát Ádámnál.

Itt furikázott száguldva tehát az autópályán, amelyet számtalanszor megjárt már, és melyet nem érzett soha ennyire végeláthatatlanul hosszadalmasnak. Úgy érezte, mintha most elhagyta volna a tér és időérzéke. Az autó lámpáinak fényben úszó nyalábjai a beazonosítatlanságba merítették az élővilág, az anyatermészet sziluettjeit, a táblajelzéseken észlelhető kilométerszámok, meg a műszerfal visszajelző lámpa jelzései, is kizárólag csupasz információk voltak, hiszen nem beszéltek, nem feleltek semmit zaklatott kérdéseire, például arra, hogy Ádám mit csinál ebben a momentumban, mire gondol...Vajon tényleg igaz, hogy járna - e a legjobb barátnőjével, vagy csupán üres ijesztgetés volt a részéről. Azt tudta, hogy barátnője is ugyanott lakott ahol Ádám, és mindig is kilátástalanul szerelmes volt belé. Visszavágna e vele? Vajon tényleg komolyan mondta, vajon felhívta e azonnal magához a telefon beszélgetésük után, vagy gondolkodott - e inkább a dolgokon a maga csendjében? Gondolatai csak úgy pörögtek, az eshetőségek, az opciók és a bizonytalanság kérlelhetetlen áramlatában szünet nélkül, mindent összevetve hatalmas és kivételes fáradozásába, igyekezetébe került, hogy a kormányzásra koncentráljon. Lecsorgó könnyei között, nagyon kellett erőltetnie a szemeit, hogy észrevegye az esti környezet s az egyre jobban lankadó színek között előtűnő autókat, meg az őt megelőző járműveket. És mintha mindez nem lenne elég az ő elkeseredéséhez, az égi áldás is megeredt. A látószöge az ablaktörlő lapátja révén letisztított félkörre szorítódott, mindennemű további dolog, elérhető és elérhetetlen, csapadékos, nedves sötétség, a kintről bejövő hangok és képek, a sárga és bíbor villámlások, mindezeket elnyomta az esőcseppek hömpölygése.

Olyan féltékenység ébredt a szívében barátnője iránt, hogy ellenfélnek tartva minden autót megakart volna előzni, csakhogy miharabb odaérjen Ádámhoz.

- Ha Ádám látná ezt, hogy milyen szélsebesen száguldottam hozzá, azonnal elfelejtené a veszekedésünket, a közös barátnőnket is és minden menne újra a régi kerékvágásba. Különben is már biztos ő is megbánta, amit mondott, talán már megpróbált hívni többször is, de mivel nem tud, mert otthon felejtettem a nagy siettségemben a telefonomat, és ő is arra gondolhat mint én, hogy jobb megbeszélni a problémákat személyesen, most lehet itt jön velem szembe az úton ő is.

Most a vele szembejövő autókra próbált összpontosítani. Akármelyik fényjelenség páros csillagát látva, amely szembe jött vele, azt hitte, hogy Ádám ül benne, és nemsokára észreveszi őt, de aztán mindegyik gyorsan felszívódott mögötte,bármelyik is robogott felé, egy se állt meg, és nem szállt ki belőle senki.

Arra vágyott, hogy ne csupán ő, de barátja is suhanjon felé, azt szerette volna, ha Ádám is ugyanúgy gyötrődik, ha ő is ugyanúgy gondolkodik, és érez, ahogy ő. Arra volt szüksége, hogy tudja, pontosan tudja, hogy ő is felé igyekszik.

Váratlanul két ellentétes irányvonalba haladó autó egyetlenegy pillanatra egymás mellé került, s a váratlan fényességben felragyogtak az esőcseppek, a két autó motorja összefonódott, olyan volt a hangja akár egy félelmetesen vad forgószél lökése. Száguldozni éjszaka és ilyen időben, nem ez az egyetlen módszer, hogy szavakba öntsük, vagy megfogalmazzuk, a móndanivalónkat egymás számára, de megüzenni se tudjuk, amíg itt száguldozunk.

- Tagadhatatlan, hogy azért ültem az autóba ilyen későn és azért igyekeztem, hogy minél előbb kedvesemnél lehessek, de ahogy érzem, utam valódi végcélja nem a megérkezés. Lepergett előttem a jelenet, hogy milyen lesz ha majd találkozunk,mit fogok én és mit fog ő mondani, hogy hogyan fogom kimagyarázni, illetve megmagyarázni neki ezt a balgatag, tisztázatlan és kétértelmű dolgot amivel vádol, és amit a telefonba oly nehéz lett volna elmondani.

Mondanivalómat, magyarázatomat úgy érzem, sose fogja meghallani, nem tudom elmondani neki már, hogy gyereket várok tőle és a férfi, akivel láttak, az csak a nőgyógyászom volt, mert mondandómat átváltoztatta egy százötven kilométeres sebességgel száguldó fénynyaláb.

Magam is már, gyermekemmel együtt, ott a zuhogó esőben az autópályán, csupán egy fény vagyok, mely egy meghatározott cél felé tart, itt hagyva mindazt, ami haszontalan és szükségtelen. Rengeteg fényszórót látok, sugárnyalábot, összevisszaságot, de akit szeretek az nincsen itt. Pont az nincsen itt. Majd bedugnak egy dobozba, ügyet se vetve boldogtalan szerelmi életemre, én pedig hiába magyarázok bármit is, nem tudom se egyiknek, se a másiknak az értésére adni. Bizonytalanság ölel körül egy darabig, aztán úgy érzem, eljutok valamiféle békés, belső nyugalmi állapotba, gondolom a belémpumpált morfiumok hatása miatt, kirekesztve minden lármát magamból, békésen elalszom.....