Borda János: Mátrikula

(avagy a járvány vége)

Nemcsak izgalmas és érdekes, de ilyenkor, nyáron egyenesen áldás a munkám - gondolja a családfakutató, miközben a kisvárosi plébánia tékájából kiemel egy vaskos fóliánst. Odakint vakító napfény gyötri a hunyorgó világot, a perzselő hőségtől sárgultan hullong az akácok levele, némelyik fa már újra virágozni kezd kínjában. Itt bent, az ódon falak között csupán akkor jut eszébe a már-már elviselhetetlen kánikula, ha a félig csukott zsalugáterek keskeny sávján át az utcára, a szemben magasodó templom homlokzatára pillant; salétromtól hámló sárga vakolata olyan, mintha olvadó arany csúszna le gyűrődve-rogyadozva a falakon.

Egyedül van a teremben. Mencike (teljes nevén özvegy Horváth Vendelné, Lugosi Emerencia), aki a sekrestyési teendőket végzi, teljes nyugalommal hagyja magára. Sokszor járt már itt, szinte munkakapcsolatban vannak, s az asszony tudja, hogy megbízhat benne: ő bizonyosan nem fogja az anyakönyveket - Mencike ízes szóhasználatával mátrikulákat - sem megrongálni, sem jogtalan információszerzésre felhasználni. Így aztán magányosan, zavartalanul dolgozhat; nagyritkán akkor támad egy kis seppegő, halk beszéd a helyiség másik végében, ha valaki bejön időpontot egyeztetni esküvőre, keresztelésre, vagy temetésre. Hát igen: annál az íróasztalnál jegyzik elő a jövő kutatni valóját...

Tegnap délután bukkant rá 1743. január 19. dátummal Gyézsényi Miklós születési adatára a Kereszteltek Könyvében. Apja Paulus Gyézsényi, anyja Juditha Bozó, a keresztszülők: Michael Kótsó és Veron Ürmös. Sok év tapasztalata és sok elvesztegetett idő tanította meg arra, hogy ilyenkor egyből a szülők házasságkötését célszerű vizsgálni, hiszen a házasulandók életkora mellett szerepel az ő szüleik - de legalább az apjuk - neve is, ami nagyon megkönnyítheti a visszakeresés folytatását. Jegyzetelés közben elmosolyodott, mert arra gondolt (immár sokadszorra), hogy a sok egyszerű, talán még olvasni sem tudó embernek milyen "egyalkalmas felemelkedés" a nevét latinul leírva viszontlátni. Éppúgy, mint az esküvői fehér kesztyű, a hímzett keresztelési pólyaszalag, vagy a "szentmihálylova[1]" az utolsó úton...

Indult volna ismét a faliszekrény felé, csakhogy Mencike határozott, derűs hangja megállította: - Majd holnap, kedves Péter! Látom, hogy szimatot fogott, de nézzen az órára: már elmúlt négy óra! Tudja, hogy türelmes és engedékeny vagyok - viszont ma jön hozzám az unokám, és palacsinta-vacsorát ígértem neki...

Ahogyan a fonalat szokás felgombolyítani, úgy halad most vissza adatról-adatra a régmúlt felé. Kikeresi a megfelelő időszakot felölelő Esketések Könyvét. Röviddel később mutatóujja megáll a lúdtollal írott dőlt betűk felett: Paulus Gyézsényi 35 éves és Juditha Bozó 26 éves özvegy... Ebből a házasságból született tehát Miklós, akitől egyenesen levezethető napjainkig a Gyézsényi nemzetség felderítendő ága. Bár a családtörténet szempontjából nem tűnik fontosnak, megszokott alapossága arra készteti, hogy mégis utánanézzen a feleség előző házasságának. Hiába böngészi visszafelé, sorról sorra a neveket; Bozó Judit nevét nem találja araként, még tizenöt évvel előbb sem - amin túl már tényleg értelmetlen keresni. Valószínűleg házasokként származtak ide valahonnan.

- Talán ez még segíthet: TEMETETTEK KÖNYVE, 1702-1761. - Óvatosan lapoz, nehogy megtörjön, vagy behasadjon a megsárgult, érdes papír. - Hátha itt megtalálom a megbízóm özvegyen maradt ősanyjának - egészen pontosan szép-ükanyjának - első férjét...

*

A lapátkerék tiltóját[2] régóta nem volt miért felhúznia Szente Miklós vízimolnárnak: a vaskos deszkapalánk teljesen belemohosodott az eresztő vájatába. De minden hajómalom őrletni való híján rostokolt itt tavasz óta, a Tisza kanyarulatában... A többit még nyárelőn, a zöldárral szárazra vitette reménytelenségében a gazdája, és hazaköltözött, a falubeli otthonába. Meghalni.

Szente Miklós az irtózattól, és valami ösztönös távolságtartási szándéktól vezérelve ott maradt a folyó hátán kis családjával, távol mindentől és mindenkitől. Falujában - éppúgy, mint bármerre az országban - dúlt a mirigyláz.[3] Szinte nem volt nap, hogy a közelben elhaladó halászok ladikjukból át ne kiabálták volna néhány ismerős halálhírét a malomhajóra.

- Möghalt az öspörös úr is. A kántor mán három hete... Magunknak temetünk, szentségök nélkül, mer' a városi plébános nem gyün ki. - kesergett a minap egyikük, aki magányosan kecézett[4]. Aztán nemsokára ő is elmaradt, örökre.

Teltek a hetek. A két gyerek, Pistika és Rozika jól bírta az elszigetelt életmódot - az anyjuk már kevésbé... Leginkább a vele egyidős fiatalasszonyokkal folytatott terefere hiányzott neki, de vágyakozott a messzi városban élő apja és testvérei után is. Nem kapott hírt felőlük, így nem tudhatta, hogy élnek-e egyáltalán, vagy mindannyiukat elragadta már a fertelmes ragály, a pestis.

Fogytán volt a vámnak kivett korpás liszt a fedeles szuszékban. Miklós gondterhelten nézte a kevéske kenyérnekvalót: alig néhány sütésnyit lehet összekaparni a láda alján. De mi lesz azután? Halat mégse ehetnek hallal... A választ egy lovakkal vontatott, felfelé tartó kofahajó kormányosától kapta: - Úgy látom, mester uram, nem nagyon kopik a göröndő[5]... Lejjebb, Mindszenten lenne munka bőven! A két házhajóról kihalt a molnár, az uradalmi úszómalom bérlője megszökött, pedig arrafele mán múlófélben van a csoma. Az őrgróf úr intézője bérmolnárt keres, a vámon felül pénzjuttatást is ígér... Én a kend helyibe' próbát tennék!

A vízimolnár nem sokat tépelődött. Nagy lehetőség ez a kényszerű tétlenségben! Parthoz húzatta a malomhajót, s olyan hosszú kötéllel kötötte a cövekekhez, hogy nagyobb vízszintváltozást is kiálljon. Ha a domíniumnál megkapja az állást, téli apadás előtt felevez, és szárazra teszi a két úszótestet.

Az asszony eközben a ruházatot, ágyneműt kötötte batyuba, majd a konyhai edényekből válogatta össze a legfontosabbakat. Kis zsákba szedte a kevéske lisztet is.

- Jaj, a mosószerszám! Majd' elfelejtöttem... - kapott a homlokához. Visszasietett, és kisvártatva hozta is a négylábú mosópadot, meg hóna alá szorítva a sulykolót. Átrakodtak a zsákhordó csónakba, a gyerekeket a ruhanemű közé fészkelték, és elindultak a víz árjával lefelé.

- Isten lögyön velünk! - sóhajtotta Szente Miklós, mielőtt elsőt húzott volna az evezővel.

- A kegyelmes Isten segítsön bennünket! - vetett keresztet a felesége is.

A Pallavicini uradalom négyköves hajómalomja újabb építésű volt a sajátjánál, de Miklós hamar kiismerte magát a gépezet korszerűbb részein. Alaposan kitakarította a dohosodással fenyegető járatokat, az őrlőköveken vésővel újravágta a réneseket[6], felfrissítette a rovátkolást. Az őrgróf úr tiszttartója elégedetten figyelte az új molnár szorgalmát, s a megélhetést kereső Szente joggal remélte az anyagi fellendülést, és bizakodva gondolt a hosszabb megtelepedésre. Nem kellett a malomházhajón élniük, beköltözhettek az üresen álló révészházba. Majd' három éve nem lakta senki...

Csak ez a malom járt messze környéken, a járványtól megfogyatkozott lakosság idehordta az őrölni valóját mindenfelől. Szakadatlanul zakatolt az eresztőgarat, duruzsoltak a kövek. Hogy győzze a munkát, a vízimolnár már segédet is vett fel maga mellé; családját vesztett, középkorú, dolgos férfit. Fiatal inast nem kaphatott, azt a korosztályt egyelte legkíméletlenebbül a fekete halál.

Akkor még falu volt ez a Tisza-parti település, főutcáján esős időben a szekerek tengelyéig ért a sár - ha esett volna, ám augusztusi aszály sújtotta a vidéket. Átoknak érezték az újabb csapást a falubeliek, pedig talán éppen a gyógyírt hordozta magában: mind kevesebben betegedtek meg a pestistől, halottak is jobbára a hosszabb ideig szenvedők közül estek. Az elöljárók már tervezték a körmenetes hálaadó szentmisét, és újra szóba került a fogadalmi Szentháromság-szobor felállíttatása. A vízimolnár felesége egyre bátrabban járt el vásárolni főzéshez, varráshoz, és nem tiltották már a gyerekeket sem a hasonszőrű játszópajtásoktól. Aztán megtörtént a baj.

Alkonyattal Pistika és Rozika hazafelé tartott a délutáni játékból. Vidáman rúgták a langyos, lomha porfellegeket, de azért igyekeztek, mert szigorú édesapjuk megkövetelte, hogy sötétedés előtt otthon legyenek, bárhonnan is. Anyjuk éppen kinézett, s megnyugodva fordult volna be a házba, amikor azt látta, hogy a kisfia megtántorodik, és a földre rogy. Felállt, szinte azonnal; arca poros volt, orrából sötét vércsík futott a szájára.

- Édösanyám! - kiáltotta riadtan csengő hangon a kislány. - Pistika bevejte a' ojját, oszt' véjzik!

A fiú kábán állt, két kezével a fejét fogva, majd ájultan összeesett.

Judit kimondhatatlan fájdalommal élte át mindhármuk szenvedését, végső küzdelmét. Pistika lázas testét a hatodik napon rettenetes görcsök rántották össze, végül kimerülten elcsendesedett. Aztán az apjuk következett, majd Rozika.

- Mér', plébános úr? Mér' köllött az Úristennek ez a három ártatlan lélek? - zokogta a parókia hűvös irodájában, majd megcsendesedve sírogatott: - Nem tanált arra érdemös latrokat?... Legalább azt hagyta vóna, hogy a kislány helyött engöm írjonak be a mátrikulába...

Megüresedett tekintete a félig csukott zsalugáterek keskeny sávján keresztül a szemben magasodó templom homlokzatára tévedt. Rezgő könnyein át a salétromtól hámló sárga vakolat olyannak látszott, mintha olvadó arany csúszna lefelé a falakon, gyűrődve-rogyadozva.

*

A történész nem neveket, adatokat lát már az anyakönyvben, hanem sorsokat, családok tragédiáit. Döbbenten lapoz visszafelé: azonos családnevűek itt is, ott is, sorban egymás után, több éven keresztül. Már 1738 elején is! "Andreas Süli, Emericus Süli, Maria Süli, Alexander Süli, Clara Balog (uxor Andreas Süli[7])..." Aztán újabb család, és néhány sorral lejjebb megint másik. Csoda, hogy a kis faluban egyáltalán maradt életben valaki!

Mereng a múlton, de megakad a szeme a Bozó néven, és figyelme újra a kutatásra összpontosul. Itt van, amit keresett: "Nomina Defunctorum* 1742. August. Obyt in Domine* Stephanus Szente 6 Annorum* (Nom. matr. Juditha Bozó), Nicolaus Szente 33 Annorum (Nom. matr. Elisabetha Szakál), Rosalia Szente 4 Annorum (Nom. matr. Juditha Bozó)" [8]... és Szente Rozika neve alatt vastag vonal szeli át az oldalt, az egykor vörös tintát barnává érlelte az idő. Nagy, szálkás betűit olyan indulattal írta a plébános, hogy a metszett lúdtoll nyoma néhol kettős vonallá nyílt, és körülötte apró tintapettyek permetét szívta magába a merített papír: Et super hoc morbo absumptis - A járvány véget ért.

*

Az asszony nem lázadt már Isten akarata ellen, de a hálaadó szentmisén a templomajtónál maradt, a koldusok padja mellett. Fáradtnak, összetörtnek érezte magát. Mélyre hajtott fejjel térdelt, a templomhajón végigzengett az "Agnus Dei..."[9]. Remegés tört rá hirtelen. Szédült, megémelyedett a gyomra, torkába csomós nyál tolult.

Számomra is bevégeztetett, Uram! - gondolta. Felállt, és kezével támaszt keresve kitámolygott a templomból. Összegörnyedt, és görcsösen köhögve hányt. Lassacskán megkönnyebbült, s ekkor hasára szorított tenyerében rezdülésszerű, apró koppintást érzett... Kisvártatva ismét, többet egymás után.

- Magad nem maradhatsz, Judit. - mondta csendesen Gyézsényi Pali, a molnársegéd. - Az intéző előbb-utóbb kitösz a házbul. Árva vagyok én is, de hát tudod... Ha hozzám gyünnél, beszélnék a tiszttartó úrral, hogy bérölnénk a malmot; annyira értök mán hozzá! Mög a nevemre vönném űtet[10] is, oszt' lönne apja... Neköm mög... családom...

* * *

[1] Hordozórudakkal ellátott, négylábú koporsószállító eszköz volt.

[2] Terelőlap, ami a malom lapátkereke előtt elzárta a víz áramlását.

[3] A pestis egyik magyar névváltozata (ezenkívül: döghalál, csoma, csuma, fekete halál)

[4] Keretes háló, ladikból vontatott halászeszköz.

[5] A lapátkerék tengelye.

[6] A kő hűtését szolgáló levegőcsatorna.

[7] Süli András hitvese.

[8] Halottak nevei..., Elhunyt az Úrban..., ...éves, Anyja neve (Nomen matris).

[9] Isten báránya...

[10] űtet - a.m. őt