Buday Anikó: Hull, csak hull az eső
2021.09.09
Állt, és
nézte a vizet. Húzta a mélység, a szürke, szomorúan hömpölygő áradat, lelkének
állapotát tükrözte vissza. Ott a helyem, abban a szürkeségben, abban a
hömpölygő, koszos sodrásban. Abban kéne elmerülni, mindent lemosni, eltüntetni,
testemről, lelkemről lesúrolni a fájdalmat, és a szennyet, gondolta
összezavarodott, szívvel. Eleredt az eső, vékony blúza hidegen tapadt elgyötört
testéhez. Hogy is volt, kérdezte, hogy jutottam idáig, pörgette vissza
emlékeit, próbálta összerakni az összerakhatatlant. Érzelmei össze vissza
csapongtak, majd lassan kezdett összeállni a kép. Tán nincs is értelme
rágondolni, újra átélni azt a keserű borzalmat, amit az isten rá rótt, már
nincs bizalom, hite elpárolgott, ott lenn az alagsori szobában. Van egyáltalán
Isten, ha van, mint eddig hittem, hogy engedhette meg, hogy ez megtörténhessen,
gondolta keserűen.
- Szépen indult minden. Ragyogó kék szemek csábítottak az ölébe. Boldog volt
minden perc, amit vele töltöttem, úgy éreztem, ennél szebb már nem lehet a
világ. Kedvessége, figyelmessége felülmúlhatatlan volt. Királynőnek, és egyben
vad, szilaj szeretőnek éreztem magam mikor simogatott, játszott a testemmel.
Hónapok teltek el, rózsaszín ködben fürödtem, csak a szerelmet éreztem, minden
más elhomályosodott körülöttem.
Örömöm csak fokozódott, mikor rájöttem, hogy ajándékot hordok a szívem alatt.
Isten ajándékát, gondoltam magamban, akkor még nem tudtam, hogy az ördöggel
élek együtt.
Természetesen ő is örült, hogy gyermekünk lesz, és én izgatottan vártam, mikor
kéri meg a kezem. Néha, pedzegettem, utaltam rá, de mindig kibújt a válasz
alól. Nem baj, gondoltam akkor, majd, ha itt lesz köztünk a babánk, akkor látni
fogja, hogy mi egycsalád vagyunk, megérdemeljük a nevét és szeretetét. Szülés előtt
két héttel levitt az alagsorba, ahol egy szépen berendezett szoba várt,
mellette szülésre kialakított tágas fürdőszoba. Megbeszéltem a szülésszel, hogy
jobb lesz, biztonságosabb az itthon szülés. Itt veletek lehetek, vigyázhatok
rátok, biztonságban vagytok mellettem. Boldog voltam, milyen figyelmes,
mennyire félt engem, és a babánkat. Fel sem tűnt, hogy soha nem vitt sehová,
senkinek nem mutatott be. Azt mondta nincs családja, csak a munkának és nekem,
nekünk él. Az orvoson kívül még a szomszédokat sem ismertem. Csak ő volt nekem,
a szerelem úgy kitöltötte az életemet, hogy én magam sem kívántam senkit a
közelünkbe, ez csak a lenti " szobában" futott át az agyamon. Ez a kósza
gondolat is elúszott, mert eljött a szülés ideje. Nem volt hosszú, egészséges
testem, és a baba igyekezete hamarosan meghozta az eredményt. Egy csodálatos
kislánynak adtam életet. Minden porcikája formás, pici arca angyali volt. Az
szerelem mellé most társult egy másik boldogság, öröm, az anyai szeretet,
átitatta a szívemet. Két hét az alagsorban maga volt a mennyország. Virágok,
bókok túláradó kedvesség, ajándékok sora töltötte be a szobát. Egy este,
hangokat hallottam föntről. Női hang volt, zaklatott, ideges vita szűrődött le
hozzám. Majd kinyílt az ajtó. Egy gyönyörű, nagyvilági nő állt előttem. Rideg
jégcsap szemétől kirázott a hideg. Hirtelen fagyos fuvallat járta körbe a
szobát. Nemértettem ezeket az érzéseket, anyai ösztönöm veszélyt sejtett,
lassan hátráltam a gyermek ágya felé, és kikaptam a babát a kiságyból. Magamhoz
ölelve hátráltam, s néztem szembe a fenyegető hideg szempárral. Végre megjelent
ő, úgy éreztem, minden rendben, a fojtogató rémület kezdett felengedni bennem.
Megvéd minket, és végre elmagyarázzák, hogy mi ez az egész, ki ez a nő, és mit
keres itt. Ki ez a hölgy kérdeztem, a hangom még mindig fátyolos, rekedt volt
az átélt izgalomtól. A gyerekért jöttünk, ekkor láttam meg a kezében a
mózeskosarat. Miért, hová megyünk, kérdeztem. Te sehová drágám, mi megyünk, és
a baba. Válaszolta egy számomra teljesen idegen, rideg, érzelem nélküli hang.
Mi megyünk, a feleségem, a gyermekem, és én ismételte meg. De, hát ezt
nemértem, én vagyok a feleséged, én vagyok a gyereked anyja, a baba a miénk, mi
vagyunk egycsalád, dadogtam ijedten, és szorítottam még jobban magamhoz a gyermekemet.
Gúnyos kacaj volt a válasz, ami a nő száját hagyta el. Szeméből semmi érzelmet
nem lehetett kiolvasni. Olyan hideg volt, mint a gyémánt. Nézz magadra, nézz
tükörbe, de mindegy is, add ide a lányomat, jobban jársz, ha szépen ideadod, és
nem állsz ellen. Közeledett felém, már a sarokba menekültem, szorosan magamhoz
ölelve a gyermekemet. A nő is elindult felém, majd egy rövid dulakodás után,
kiszakították kezemből a síró, semmit nem értő babát. Sikítva, könyörögtem, ne
tegyék ezt velem, adják vissza a gyerekemet, ordítva vetettem magam a nőre,
téptem a haját, csimpaszkodtam a karjába, de ekkor egy nagy pofont éreztem az
arcomon, a " szerelmem" lelökött az ágyra, és hátra tekerte a kezemet. Erős
ragasztószalaggal megkötözött, a számra is ragasztót rakott. Újra lekevert egy
pofont, majd rám mordult, maradjak veszteg. Nem tehetsz semmit, a gyerek a
miénk, visszük. Te maradsz, és nem mozdulsz innen, ezzel lekötözött az ágyra.
Az utolsó, amit láttam, a nő hideg jég szeme, és a mózeskosár a férfi kezében.
Elmentek, az ajtót rám zárták. Azt hiszem elájultam, nem tudom meddig feküdtem
ott, mikor felébredtem, akkora fájdalom szorította össze a szívemet, alig
kaptam levegőt.
Ki kell jutnom innen, meg kell találnom a babámat, sikított bennem a gondolat.
Miután, nagy nehezen kiszabadítottam magam a kötelékekből, hosszú napokon
keresztül bontottam a wc szellőzőnyílásánál a falat. Hol egy kanál nyelével,
hol hajcsattal kapartam megállás nélkül. Ez volt az egyetlen kapcsolat a
felszínnel, ahol esélyem volt kimenekülni. Nem tudom, hány nap telt el így.
Alig ettem az ottmaradt maradékból, nem mosakodtam, nem fésülködtem, csak a
menekülésen, és a babámon járt az eszem. Poros arcom könnyek maszatolták össze,
de ez nem érdekelt, szinte önkívületi állapotban bontottam a falat. Egyre
nagyobb lett a lyuk, lassan elértem azt a méretet, amin már kitudtam jutni a
szabadba. Mikor kijutottam vettem észre, hogy egy hegyoldalon áll a ház,
körülötte alig, csak elszórtan voltak házak. Úgy sejtettem, egy nyaraló övezet
környékén áll a ház. Most értettem meg, hogy hiába ordítottam segítségért, itt
senki nem hallotta meg. Vajon ez miért nem tűnt fel nekem, mikor néha
kimozdultunk vásárolni, vagy vacsorázni. Kocsival jöttünk, mentünk, a kocsiba a
fűtött garázsban szálltunk ki és be, a kocsi ablakai sötétített ablakok voltak.
Persze, nem az érdekelt, hogy hol, hanem, csak az, hogy kivel vagyok. Ez lett a
vesztem, a kék szemek és a szerelem elvette az eszemet, kikapcsolta a
természetes, velem született óvatosságomat. Rosszul lettem, mindent kihánytam,
ami még bennem volt, a végén már csak öklendeztem. Koszos, büdös, mosdatlan,
fésületlen, zilált, elcsigázott voltam, de éltem. Elindultam toronyiránt,
lefelé az úton. Vékony blúzom és nadrágom nem sok védelmet adott a hideg ellen,
papucsom állandóan leeset a lábamról, ahogy bukdácsolva raktam egyik lábam a
másik után. Vacogtam, reszkettem a hidegtől az ürességtől, fájdalomtól, ami
belemart a testembe. Óráknak tűnt a bóklászásom, mire végre világosságot láttam
egy ház ablakából kiszűrődni. Bekopogtam, egy idősebb bácsi, mögötte talán a
felesége néztek rám a nyitott ajtóból. Mondtam, hogy segítségre lenne
szükségem, hívják a rendőrséget, mert elrabolták a gyermekemet, lekötöztek,
bezártak, alig tudtam kimenekülni hadartam zokogva. Csak néztek rám
zavarodottan, nem hívtak be a házba. Megkértek, hogy üljek le kint a kerti
padra, ők telefonálnak. Becsukták az ajtót, én kint vártam, mikor megláttam a
fehér mentőautót. Nem rendőrt hívtak, mentőt hívtak, bolondnak néztek, nem
hittek nekem. Felálltam, és elindultam a másik irányba. Mit tudok nekik
mondani? Volt egy férfi, akiről azt sem tudom mi az igazi neve, volt egy
gyermekem, akit egy gyönyörű, rideg, jégszemű nő elrabolt, akiről szintén
semmit nem tudok, csak annyit, hogy felesége annak a férfinak, akitől a babám
született. Hogy észre sem vettem hosszú időn keresztül, hogy rab vagyok? ezt
mondjam el, ezt a hihetetlen történetet, amit úgy sem hinnének el? Hogy volt
egy orvos, aki levezette a szülést, de nem kórházban, hanem egy ház
alagsorában, de a nevét neki sem tudom? Hát már én sem tudom, hogy
megtörtént-e. Lehet, hogy megőrültem? Lehet, hogy olyan lettem, mint az anyám,
aki őrjöngött, mikor bezárták a pszichiátriára? Nem, talán nem, csak érzem az
űrt, amit egy elrabolt kisbaba hagyott hátra bennem. Ez a víz, olyan, mint a
lelkem, üres, szürke, koszos, és hív, megvigasztal, lemossa rólam a szennyet,
magába zár, vígasztalón átölel összeolvadok vele. Hisz itt kint is csak ázok,
hull az eső csak hull........................____
Hogy kerülhetett a vízbe ez a szerencsétlen nő? Van még benne élet? Azt hiszem
igen, talán túléli. Hozd ide a kocsiból a takarót, meg a kabátokat, megpróbálom
melegen tartani míg ideér a mentő. " Ki
beszél vajon? mentő nem kell!!! a babámat akarom!!! Nem hallják? A babámat............