Czető László: Hegynek születtem
2021.07.05
Apám
volt a szél, mely színtelen takaróval védett,
S anyám a lágy tavaszi szellő, ki mindentől féltett.
Ám ahogy teltek-múltak az évek,
A hegy a köd homályában eltévedt.
Eltévedt, bár nem ment ő sehova,
Jött az Élet, s annak homályos mosolya.
Mosolygott az mindenfélét, sugarakat, jeget,
Görgetett ő fejem fölött nyarakat és telet.
Látta ezt mind fentről Testvérem, az égbolt,
Világoskék arcán aranyszínű fény volt.
Éjjelente betakart sötét szín paplannal,
Elaltatott csillagszemű mesékkel és dallal.
S ahogyan reggel a nagy hegy felébredt,
Mosolygott egyet, majd termetére nézett.
Egyik reggel már csak domb volt, amit látott,
Többi része más formákban látott világot.
Emlékekben, mosolyban, szeretetben röpült,
Valamilyen formában, de másokhoz került.
Másokhoz, kik mindig vigyáznak rá nagyon,
Részükké vált a hegy akár így, akár úgy vagyon.
Immáron a nagy hegy csak egy kicsi bucka,
Örül neki, hogy hordják, örül, mert tudja,
Tudja, hogy kéretik, tudja azt, hogy kellett,
Mindent megtett, amit tudott, ami tőle tellett.
S ha egyszer majd szélnek szárnyán,
Porszemként táncolva egyedül, s árván
Tekint le majd a nagy hegyekre,
S amott a dombra, a kerekre...
Mosolyog majd akkor is,
Majd elszáll messze-messze.