Damm Diana: Utóíz

Az asztalnál ült és számolt. Tízesével húzta őket kupacokba. A haja a válla alá lógott. Könnycseppek folytak az arcán. De üres elméje már csak számolásra késztette. Minden pirula egy-egy kis szikraként tetszett a konyhaasztalon, ahova órákkal ezelőtt kiöntötte mindet - különféle színűek és alakúak. Némelyikről tudta, mire való, a többiről már rég megfeledkezett. Most viszont a darabszámot növelte mind. Órákig csak járkált a gyógyszeres doboza mellett. Először hozzájuk sem ért. Ahogy aztán egyre inkább hergelte magát a fájó gondolatokkal, egyszer csak kinyitotta. Majd azon kapta magát, hogy folynak a könnyei és egyesével pattintja ki mindet a levelekből. Végül ott hevertek. Ő pedig kupacokba rendezte.

Nézte a halmokat és elképzelte, ahogy beveszi őket. Halomról halomra halad és végül mindet lenyeli, aztán már egy cseppet sem fáj. Minden elmúlik. Minden gyötrő gondolat és mindaz, ami egyre csak visszhangozza benne, hogy mennyire nem erre a világra való ő valójában. Az órák pedig teltek a pirulák társaságában, s egyre inkább elcsendesedett minden. Az összes gondolat visszahúzódott a vackába. Már azok se mertek tovább hangoskodni. Így csak a csend maradt. És a pirulák. Felmarkolta az első tízes kupacot. Mindet a szájába tömte. Nem akarta, hogy akár csak egy is kiessen. Érezte a szájában a keserű ízt. Azt az ízt, ami gyerekkorában is elborzasztotta. >>Ez kell a gyógyuláshoz?<<

A gyerekkor... minden ott kezdődik. Mindig minden ott romlik el. Már az elején. Aztán csak hordozzuk magunkban azt a rengeteg sérelmet, fájdalmat, elhagyottság érzést, felelősséget, csalódást - okozva, kapva. Születése hibája kísértette mióta csak az anyja szájából hallotta, hogy az elvetélt testvér balszerencséjére, ő megszülethetett. A meg nem született "szerencsétlensége". Sosem felejtette el ezeket a szavakat.

A kép, ahogy tizenéves lányként áll a házuk erkélyén és a csillagos eget bámulva, kisírt szemmel az Urat kéri, hogy vegye el az életét most erősebb lett. De ebben a pillanatban már nem kér ilyesmit, nem kér semmit. Nem ad és nem kér. Most már csak van. És ezt a 'van'-t érzi teljesen reménytelennek. Feleslegesnek. Öröm nélkülinek. Ezt a 'van'-t akarja megszüntetni. Így elmélkedett, majd nyelt egy kövéret, a gyógyszerrel és vízzel teli szájürege pedig kiürült. A könnyei is elapadtak. Már semmi nem volt a fejében. Egy újabb kupacra nézett, azokkal is így tett. Majd vett egy mély levegőt. Tudta, hogy nincs sok ideje. Nem rosszul akart lenni. Így a többi után nyúlt és sorra nyelte le. Egy idő után mind kevesebb vízzel, hisz érezte, hogy a gyomra tele van. Elnehezült. Az asztal csupa maszat volt, mint egy vacsora után. De itt most csak vízfoltok és olvadt pirulák tarkították a mahagóni kisasztalt. A konyhába pedig csak a kinti fények merészkedtek. Nem kapcsolt villanyt, hisz minek?! Kintről az utcai lámpák fényei odalopóztak az ablakhoz és bizakodva tekintettek be, hátha itt ma nem történik semmi rossz. De ő már nem látta a fényeket, csak a szoba sötét lambériájára meredt a tekintete. Összegömbölyödve várt. Nagyjából sejtette, mi vár majd rá. Néha-néha felsejlett előtte egy habzó száj és némi rángatózás. De végre megtette. Nem volt többé "gyáva"!

Mindig azt mondta: >>Úgysem teszed meg! Gyáva vagy te ahhoz!<< Ez a mondat mindig bántotta. Mintha ezzel próbálta volna akkor elérni nála, hogy mégis megtegye. De talán csak még egyet akart rúgni belé. Már nem tudja meg soha. Talán egyszer ő is ült így, a kupacok felett és gondolkodott. Törte a fejét - miért ne tegye meg. Talán neki eszébe jutott néhány érv. Itt nem voltak már érvek. Feküdt az ágyában, a néma csöndben és várt. Fájt a gyomra. Tudta, hogy hamarosan megtörténik. Mikor majd rángatózik, mert a szervezete küzd a méreg ellen. De hiába. Ennek így kell lennie. Nincs már semmi és senki, aki visszatartsa. Beleértve saját magát is.

****

Mikor a húga megint felsírt, összerezzent. Egy huszonkét éves nő úgy sír, mint egy kisgyerek. Hallotta, ahogy az anyja kikászálódik az ágyából és a húga szobájába megy. Majd halk dallam szűrődött ki. Mindig így nyugtatta meg. Énekelt vagy hanglemezt rakott fel. A klasszikusokat szerette. Súlyos agyi betegséggel küzdött. És az idegrendszere valamint az emésztése sem úgy működött, mint egy ilyen korú emberé. Nagyjából tízéves koráig fejlődött, majd leállt. Azóta csak visszafelé haladt ahelyett, hogy úgy élné az életét, mint ő vagy bárki más. >>Bár talán jobb, ha mégsem úgy él, mint én - kurvázva, drogozva, szenvedve.<< Elmélkedéséből apja zökkentette ki. Vadászni indultak. Szótlanul. Egyikük se bírta ezt a hangot. A lány állatias, ösztönszerű mély hangját, ahogy szenved. Semmi nőies nem volt benne. Csak valami ősi, amit mindenki inkább elrejt önmagában. De legalábbis mások elől.

Ezek a hangok feltéptek valamit aznap reggel, pont úgy, mint mikor egy rég leragasztott sebről próbáljuk fellazítani a kötszert. A ragasztó darabkái beleragadnak a bőrbe és csak egy rántással lehet letépni végleg. Ez a feltörő, síró lárma épp így rángatta le sebeiről a ragasztót. A dobozok, amikbe mindig elhelyezi érzéseit, ma minden zárra fittyet hányva elszabadultak.

Kiszabadulni vágyott s az apja unszolására megbeszélt, kora reggeli vadászat pont kapóra jött. Kitörhet a fájdalmas emlékeket őrző falak közül - könnyeit vadul letörölve, a puskát felkapva, feldúltan tört ki a házból. Az sem zavarta, hogy hangosan csapódik majd utána minden, és megzavarhatja a többi, reggelre még csak ásítva és csodálkozva pillantó bentlakókat.

Mindkét férfi megbántott már jó pár embert. Átgázolt már szinte mindenkin. S mindig elérték a céljukat. Apa és fia mindig mindent megtettek az életben, amit kellett. Mindent, amit magukért meg kellett tenniük. Megcsalták a nejüket, ha épp azt kellett tenniük. Felborították a családi életet, ha azt. Szeretteik, barátaik lelkivilágába tapostak, ha arra volt szükségük. A munkájukban mindig könyörtelenek és ádázak voltak. S most mégis, a húga könnyeket csalt a szemébe. Gyerekkora tele volt kiabálással és elhallgatással. Hibáztatással és vezekléssel. Felelősséggel és kudarcérzéssel. Mikor mindenki a húgával volt elfoglalva, ő az öccsükről gondoskodott. Tizennégy évesen a nála 6 évvel fiatalabb fiút tanította számolni és olvasni. Főzött és mosott rá. Iskolába kísérte és kikérdezte a leckéjét. Ők ketten szinte teljesen külön életet éltek. Mint egy kollégium két szárnya. Az egyikben két tizenéves fiú próbált boldogulni, a másikban a szülők szellemileg és fizikailag visszamaradt lányukkal, aki teljes figyelmüket lekötötte.

Mindig is neheztelt az anyjára. Miért kellett megszülnie őt. Hisz tudta már magzatként a lányról, hogy nem lesz ép és egészséges. Aztán később, mikor mindenki azt tanácsolta, kapcsolják le a lélegeztetőről, és hagyják békében elmenni, nem hallgattak senkire. Gyűlölte ezért az anyját, hisz nem volt ereje megtenni, amit szerinte meg kellett volna. Gyűlölte a gyengeségéért, az önzőségéért és azért, hogy számára nem volt az anyja. Nem úgy, mint ennek a lánynak. Egyre csak gyűlt benne a harag és az elkeseredés. Most pedig vadászni indultak. Zaklatott szívvel és mélységesen szomorú emlékekkel merészkedett a közeli fenyvesbe. Kint az erdőben még köd volt. Hajnali öt. A legjobb idő a vadászathoz. Néhány méter után pedig külön váltak. Mindketten eltűntek a sűrű ködben. Ahogy próbálta kitalálni merre induljon tovább és az erdőt fürkészte, érezte, hogy valami áll mögötte. Óvatosan hátra fordult, csak a törzsével, hogy az ágak reccsenése ne ijessze el a vadat. Már a szeme sarkából látta, hogy valami nagy lesz. Úgyhogy nem lehet vaddisznó, sem szárnyas. Talán egy őz. Mikor szembe került az állattal s a szemébe nézett alig hitte el, amit lát. Egy hatalmas tizenkét pontos szarvas. Gyönyörű állat. Fenséges. >>Pont, mint én.<< - suhant át. Nem voltak ádáz, vad gondolatai, mint ilyenkor szokás. Ahogy a szemébe nézett mélyen, szinte a lelkébe látva, a szarvas is belé látott. S ekkor rádöbbent - rossz irányba tartja a fegyvert. Hatalmas ádámcsutkájának mozgása jól kivehető volt, amint nyelt egy mélyet. Egyszerre minden összeállt. A felidézett gyerekkor, a döntései, az egész élete - semmi sem volt többé megbocsájtható vagy elfogadható.

Fémes ízt érzett a szájában, érezni vélve a fegyvert. Megízlelte azt, ami immár a végzete. Továbbra is mélyen a szarvas szemeibe nézett. Egyikük sem mozdult. A köd pedig egyre feljebb húzódott. A talaj felett lebegett és oszlott szét. Úgy ült ez a döntés a vállán néhány pillanatig, mint ahogy a tejfehér ködfátyol az erdőn - könnyen, sejtelmesen, az okokat csak homályosan sejtve s mégis végzetesen. Mikor pedig felszáll, már nincs mit tenni.

A dörrenést jóval messzebb is hallották. A füst pedig elkeveredett a köddel. Semmit sem lehetett még látni. Távolról semmit.

****

A halál íze. Minden reggel ezzel ébredt - pontosabban ennek emlékével. A kemoterápia mindig rettenetesen fárasztó és egyben unalmas volt. A fájdalom és a gyengeség, amit érzett folyton öregségére emlékeztette. Már szinte minden csak emlék vagy az emlékezés folyamata, illetve azzal összefüggő. Minden reggel, ébredés után gáz szagot érzett. Ilyenkor kisiet a konyhába a maga komótos módján és ellenőrzi a gázpalackot. Erre mindig odafigyel. Ezt sosem felejti el. Pedig szinte már mindenről megfeledkezik - milyen nap van épp, mikor nyit a hivatal, visszaadta-e már a kölcsönkért pár ezer forintot a szomszédnak...

>> Hova megy?<<

>> Hát a csekkemért!<<<

>>Ma szombat van. Nincs nyitva semmilyen hivatal.<<

Sokszor fordul elő ilyen párbeszéd az első emeleti gangon. Ilyenkor visszakullog a dohos kis lakásába, zsörtölődik párat, visszaakasztja a kabátját a szögre, majd ellenőrzi a gázpalackot. Újra.

Már a húga is elmaradozik. Néha mégis megpróbálja felhívni őt. A szomszéd mindig kölcsönadja a mobilját. Persze néha pofákat vág és neheztelő pillantásokat vet, de már nem törődik vele. Igyekszik minden lehetőséget kihasználni. De ma megint nem vette fel. Nemsokára szilveszter. Meg akarta kérdezni, hogy milyen pezsgő lesz nála, mert ezen mindig összevesznek. Édes legyen vagy száraz. Mindig édeset isznak. Ez az ő kedvence.

Mikor visszaér a lakásba a sikertelen hívás után, leül az ágy szélére. Sokszor gondolkodik, hogy épp mi tévő legyen, mihez is kezdjen. A szomszéd hamutartóját már kiürítette. Felmosott a gangon. Telefonált. Ellenőrizte a gázpalackot. Talán át kéne mennie a húgához. De nem akar veszekedni. Már a múltkor is elküldte. >>Mondtam már, hogy telefonálj mielőtt átjössz!<< - visszhangzott a tél utcai lépcsőházban. Persze ilyenkor mindig kipillant valaki a lakásából. Kíváncsiak. Ő is mindig odaül a szomszéd ajtajához, hátha hall valami érdekeset, amit másnap elmesélhet valakinek. De mostanság a szomszéd se ad már kölcsön, a húga is kerüli. Nem segít már senki. A foszlósárga tapétára meredve búslakodik s jajgat párat. >>Nincs is értelme már ennek.<< Előveszi a régi fotóalbumot, hátha az jobb kedvre deríti. Ahogy ott lapozgat az emlékek közt, minden képről az jut eszébe: >> Ő se él már! Ő se beszél már velem.<< A képek már csak azok listája, akiket ismert, de már nem az élete részei. Hirtelen nagy hévvel összecsukja. A kiszálló por mindenfelé terjed. Így szálltak el emlékei is. Összecsapva, porosan. >>Kevés. Nagyon kevés.<< Holnapután pedig Szilveszter.

Talán könnyebb volna... egyszer csak elaludni. A kemoterápia járt a fejében. S legszívesebben rágyújtott volna egy cigire. Az összegyűjtött csikkekből kihalászott maradék, meg amit kért a szomszédtól, már rég elfogyott. A karácsony elég nehéz volt. Sokszor kiment cigizni a hidegbe. Az kicsit felrázta. Úgy döntött, megpróbál még szerezni. Pár perc múlva két szál cigivel tért vissza. Pedig csak dohányért ment. Szinte örült, micsoda mázlija van!

Leheveredett a sárgás, kopott díványra és rágyújtott. Befelé jövet még mosolygott is. Hisz minden megoldódott. Cigit is szerzett és a gázt is elrendezte. Már semmi miatt nem kell aggódnia. Talán pár perc múlva el is alszik - reménykedett.

Összehúzta maga előtt a köntösét, ha esetleg így találnak rá, ne érje kellemetlenség. A cigaretta íze most valahogy nikotinosabbnak tetszett. Azon gondolkodott, talán más márkát szív már a szomszéd. De neki végül is mindegy. Csak ez az íz nem hagyta nyugodni. Szinte a kemóhoz hasonlította.

A szomszédok csak délután ötkor hívták a mentőket. A furcsa szagra lettek figyelmesek. Hiába kopogtak az öregasszonynál, nem nyitott ajtót. Majd valaki hátulról előre szólt "Engedjenek oda, majd én betöröm!". Aztán mikor kinyílt az ajtó, rettenetes szag áradt ki a lakásból. Valaki benézett és látta, ahogy az öreg ott fekszik magatehetetlenül. Kezei lelógtak. Szája nyitva volt.

"Hát ilyen egy halott?!" - szólalt meg a szomszéd fiú a 3C-ből.

****

A két mentős a holttest fölött állt. Teljes csendet kértek. Így mindenki hátrébb várakozott. Azért jöttek, hogy a halál pontos okát és idejét megállapítsák. Egyikük bőszen jegyzetelt, míg a másik a felszerelést pakolászta. Úgy tűnt, egyiküknek sincs kedve dolgozni. December. Csípős hideg van. A halott körüli hidegség mindig megszokott. Minden apró részletet lejegyzeteltek a holttest körül.

- Na, még egy önkezű balek! - jegyzi meg egyikük félhangosan

- Igen. -helyesel a másik és bólint

Egyikük felpillantott és a körülöttük állókat ellenőrizte, hogy biztos lehessen benne, semmit nem hallanak a párbeszédből.

- Mi oka lehetett? Hisz még élhetett volna! - csodálkozott a kolléga.

- Hát ezt sose fogjuk megtudni. Viszont biztosra ment. El se köszönt, nem hagyott hátra semmit. - adta válaszul észrevételeit

- Szánalmas.

- Az.

Mikor az egyik kíváncsiskodó hallótávolságba került, mindketten elhallgattak.

****