Guti Csaba: A kertész

Szép tavasz volt.

Mindent körültáncolt a napfénnyel meghintett kékség, csak néha szelte át az eget egy jóllakott felhő. De az sem csinált bajt, nem lehetett haragudni rá, olykor még alakokat is öltött, hogy szórakoztassa azt, aki csak ránézett. Bája volt annak.

A néni is figyelte őket, olykor mosolyogott valamelyiken, majd ha úgy látta jónak, bökött rajtuk egyet. Kellett a víz a magokra, az apró növényekre, hogy meginduljanak, s aztán boldogságot teremjenek, örömöt a szemnek, léleknek.

Kell a virág az élethez.

A néni nagyon szerette a virágokat. Minden pillanatban nevelgette, becézgette, cirógatta őket. A néni, aki nem is néni volt még talán, mégis mély ráncok szelték át az arcát. Az egykoron hollófekete hajába ősz tincsek vegyültek, és ha elmerengett, a szeméből olykor kiveszett a fény. A múlt tette vele mindezt. Talán már nem is kellett volna elővennie azokat a dolgokat, hisz régi történetek voltak abból az időből, mielőtt még kertész lett volna belőle.

Azóta azonban újra vidámak voltak a napok, hisz virággal dolgozni jó, megnyugtatja az embert. Örömet kap a lélek, ha a szirmokat szemlélheti. Megnyugszik a tudat is, hogyha azt látja, hogy nőttön-nő a gyenge kis bimbó, a levél, mindaz, ami az életet hordozza magában.

A néninek gyógyulás volt az a munka, ami így, nem is munka volt immár, hanem maga az élet.

Tavasz volt egykoron, amikor minden újrakezdődött. Tavasz volt akkor is, sok évvel azután. Évvel, évtizeddel? Ki tudta azt megmondani? Odafent az idő egyszerűen nem létezik, vagy ha mégis, senki nem vesz róla tudomást. Nem értékmérője ott semminek.

A felhők sokkal fontosabbak, s a virágok, a velük való munka.

A néni így állt a dolgokhoz.

Hiba nem volt abban.

A kezeiben tartotta mindet. A meleg, gondoskodó tenyereiben. Apró, élettelen rögöknek tűntek, de a kertész látta bennük a jövőt, azt, hogy milyenek lesznek, ha majd egykoron megnőnek. Megállják a helyüket? Bizonyosan. Mégis oly sokat aggódott miattuk.

A szemei igenis látták a jövőt, pedig akkor még csak a magokat tartotta a kezében. Apró, egyszerű magocskákat. Talán egyformák voltak, mégis különbözőek. Nem látja meg a különbséget csak az, aki igazán szereti őket, aki igazán jót akart nekik, nem csak arra a napra, hanem egy egész életre.

A jövőnek ágyaz meg azzal.

Szemüveget vett fel, úgy szortírozta őket, mindet gondosan megfigyelve, mindet a maga előnyére dicsérve. Nagy munka volt, felelőséggel járt, meghatározott egy életet.

Miután ezzel megvolt, megtörölte izzadt homlokát, majd nagy levegőt vett. A munka még korántsem volt elvégezve. Csak egy rész belőle. A szíve hevesen vert, sőt, egyre jobban zakatolt. A magoknak helyet kellet találni. Minden magnak a hozzá illő földet, hogy aztán a legszebb virág váljon belőle. Úgy tudja majd csak szebbé tenni a világot maga körül.

Ez a lényege az egésznek.

Súlya volt a dolognak, ezért volt nehéz a néni szíve.

Felhők jöttek, felhők mentek. A kertész tűnődött rajtuk, pihentette az elmét, amíg összerakta odabent azt, amit össze kellett rakni. Olykor elmosolyodott, de mindezek csak pillanatok voltak, az elme lélegzetnyi szabadsága a kötöttségek felett.

Komoly volt immár az a tekintet. Nem ferdítette el a gondolatot némi kósza felleg sem már, lehetett az akár cukorból is, vagy akármilyen angyali rafináltságból.

A magoknak hely kellett. Jó hely.

Sokáig pásztázta az a szempár a földet. A fej szinte belefájdult. A néni, aki odafent sohasem volt szomorú, tavaszonként, amikor letekintett a földre, mégis csüggeteggé vált. Zűrzavaros idők jártak akkoriban odalent. Talán egyre zűrzavarosabbak és hidegebbek. Mintha örökké deres lett volna odalent a föld. Fáztak abban a földben a pici növények, alig indultak meg, és sohasem tudtak olyanná válni, amikké válhattak volna, mert az a föld nem engedte, hogy virágok fakasszanak.

De talán nem is a föld volt a hibás, hisz az emberek torzították el azt is. Egyre kevesebben lelték örömüket a virágok szépségében, illatában, abban, ahogy az a darabka föld kivirul tőlük. Sokan nem vették figyelembe, pedig az otthonuk tündökölt volna attól a virágtól. Talán nincs is jussa a boldogsághoz annak, aki így tesz.

A magocskákat mégis szét kellett szórni, el kellett vetni, hogy megpróbálják a maguk életét, majd onnan a távolból figyelni, óvni őket, ahogy lehet. Kezébe vette hát a magocskákat. Mosoly volt az arcán, mosoly a szeretettől, azt adta útravalónak, hisz egyebet nem adhatott. Még egy pillanatig megpihentek azok a magok a selymes tenyér melegében, majd, mintha csak csókot akart volna lehelni mindegyikre, az ajka elé emelte őket, és gyengéden kifújta azokat. Minden elröppenő magocska után elhullajtott egy könnycseppet, azzal ágyazott meg nekik az új otthonukban. Remény volt abban a vízben és szeretet.

A kertész három nappal szórta a magokat. Pirkadattól sötétedésig. Aztán esténként vizet fakasztott a felhőkből, reggelente pedig megcsiklandozta a napot, hogy kinyújtóztassa a sugarait jókedvében, és meleget adjon.

A jó kertész mindenről gondoskodott.

Egyetlen magocska árválkodott akkor már csak a tenyerében. A néni felsóhajtott, ahogy reá nézett. Oly pici volt az, töredéke a többinek. Félt kiengedni a tenyeréből. Várt nap-nap után, de hiába várt, a kicsi szemecske nem lett nagyobb akkor sem.

"Ha itt tartom tovább, talán sosem hasít magából csírát!" - gondolta, miközben felsóhajtott. Nagy felhő takarta be akkor az eget, nem lehetett látni tőle. A néni teleszívta a tüdejét, és minden erejét beleadva elfújta a bús felleget.

Aztán újra letekintett a parányinak tűnő világra, oda, ahol az emberek laktak. A szemüveg akkor is rajta volt, nem kerülte el a figyelmét semmi sem. Szigorúak voltak azok a szemek, a parányi magocska javát kereste azzal. A legjobb földet, a legjobb otthont. Csakis olyan helyet választhatott, ahol azt látta, hogy igazán akarják azt a picike magot, amiből kellő gondoskodás után gyönyörű virág sarjad majd. Sokat tűnődött odafent a kertész, majd a szeme megakadt egy aprócska, roskatag kunyhócskán, egy ici-pici udvar tartozott ahhoz, benne egy falatnyi kerttel.

Sokat nézegette azt az udvart, pedig szegényes volt az, semmi hívogató nem volt a szemnek rajta. Valahogy mégsem engedett a tekintet, amikor arra rászorított. A kertész megérezte, hogy van valami ott, ami jó lehet annak a picike magocskának.

Érezte, mert jó kertész volt.

S egyszer csak kilépett abból a kunyhóból egy nő. Sovány volt az a nő, szikár, mégis eleven mozgású, nem hagyta, hogy a gondjai betemessék.

Alig volt hajnal még, amikor a nő kilépett a harmatos fűbe, beleszagolt a levegőbe, majd feltekintett az égre. A kertész belenézett akkor azokba a szemekbe. Könyörgés volt bennük, fájdalom és remény. A kertész szíve egy pillanat alatt megtelt keserűséggel. Emlékeztette az a tekintet valakire. Nagyon is emlékeztette. A szíve majd megszakadt.

Mégis tovább nézte azt a nőt.

Talán meggyőzte az az idő, az a nap azt a nőt, de a kertész úgy gondolta, a nő mindenképpen azt tette volna minden helyzetben, mint amit azután tett. Szerszámokat hozott elő, régi, meggörbült nyelű, de az akarattól kifényesedett szerszámokat, és verni, püfölni kezdte a földet velük. Amikor azt kellett tenni, hát finoman megsimogatta a felszínét a gereblyével, mintha gyermeknek ágyazott volna meg vele a tollpárnák közé.

Nap végére a durva földből, finom érintésű, puha anyag lett a kert földjéből. Áhítat volt arra ránézni is, nemhogy vetni bele. Akkorra hazaért a férj is, hogy levegyen a nő hátáról egy kicsi terhet, és aztán együtt cipelték azt tovább. A férfi kihozta a magokat, a tenyerébe szórta mindet, majd megvárta, amíg a felesége belekarol.

Együtt szórták ki azokat.

Mikor végeztek, reményt táplálva álltak még az ágyás szélén, tekintetüket egymáséban fürdetve kerestek megnyugvást.

Nem szóltak semmit. Mit is mondhattak volna? Ők megtették, amit meg kellett tenniük. Azon túl minden pillanatban gondoltak arra, hogy mindez sikerüljön, azzal keltek, azzal feküdtek, de egyebet nem tehettek.

Másnap reménykedve ébredtek. A nő rohant ki hamarabb, benne erősebb volt az ösztön. A nőkben mindig erősebb.

De a kert borzalmas volt. Egy este alatt benőtte azt a tarack, nem kínált életet az ott elültetett magoknak. A nő sírt. Keservesen sírt. Minden egyes könnycseppel, mintha a saját lelkét potyogtatta volna el.

Sírhatott is szegény, nem kaphatott megnyugvást, minden reggel arra kelt, amire akkor. A férj vigasztalta, majd egy idő után nem tette. Mit sem értek a szavai. Azt a nőt, csak egy dolog vigasztalhatta volna meg.

A nő azonban nem csüggedt. Hogy honnan volt neki ereje, azt nem lehet tudni. A testéről egyre csak fogyott a hús, de a szemeiben ott tüzelt a vágy; életet akart adni abban a kertben, amit a sajátjának mondhatott. Minden hajnalban felkelt, talán nem is aludt egész éjszaka, csak hunyt egyet, mint a bagoly a fán, aztán munkához látott. Újra előhozta azokat a szerszámokat, amiknek a vasa olyannyira elvékonyodott már. Félő volt, hogy eltörheti azokat egy gondolat, egy ártó szándék.

Nem tette.

Aztán hazajött az ember, és tette a dolgát, mindazt, amit rámért az Isten. Aztán várták a csodát.

S a csoda nem jött.

A kertész nézte ezt egy nap, két nap, harmadnap, majd azt mondta magának; - nem nézem többet! Az a picike mag jó helyre kerül!

Az asszony és az ember aznap este is későn végzett. Szeretet volt minden mozdulatukban, ahogy a magoknak megágyaztak.

***

A kert másnapra kivirult.

Pedig csaknem csupasz volt az. Éppen hogy nem.

Egy pici, zöld csíra árválkodott a közepén.

Akkorra a kertész tenyere is üres lett. Csupán egy könnycseppet hullajtott, mint mindig.

Ezúttal nagyobbat, hogy biztos megfakadjon az a csíra.

A világban azon a napon helyreállt valami. Hogy mi, arról egy sovány, sokat megélt asszony tudna mesélni, s a férje, ha majd este hazajön a munkából.