Harmatos Mária: Örökség

Ha majd egy napon meghalok,
És előveszel egy dobozt, hogy abba rakd a belőlem fontosat,
Fényképet ne tegyél bele,
Vagy mégis: azt az egyet, amin hét évesen nevetek,
Anyám rózsái között, kalocsai mintás ruhában,
Amit ő hímzett langyos tavaszi éjszakán.
Tedd a dobozba a mosolyom,
Ahogy az ágyad mellett az álmod őrzöm,
Elgémberedett lábbal és fájó háttal órákon át, mozdulatlanul,
Vagy a hajnali nyújtózkodásodba bújt önmagam.
Rakd el a linzert, ami neked nem állt össze,
És dühös könnyek között nekem kiabáltál, hogy csináljak vele valamit,
Mert te már nem bírod, és kidobod úgy, ahogy van,
És én újragyúrtam, befejeztem.
Rakd el a szánkót, amire őszülve már,
Az év egyetlen havazása után felültettél, belőlem újra gyereket csinálva
A domboldalon meg-megakadva lehúztál.
Meg a hóangyalt, azt az elsőt,
Amit a szánkóról leesve könnyesre nevetve
Ott először egymás mellé teremtettünk.
A liliomfa hófehér virágát se felejtsd ki,
És az álmokat, amiket szőttünk,
Meg a könyveket, amiken együtt sírtunk, és repültünk,
Bejárni régi érzéseket.
Tegyél bele egy hajtincset, ha fésülni már nem is lehet,
De érezni melegét, és ha nagyon hiányzom,
Majd eszedbe jut, mennyire utáltad,
Fésülgetni - perceken - át.
A többit te döntöd el, de ha kész vagy, ásd el, és ne őrizgesd,
Mert hogy ki voltam, a tárgyak nem mesélik el,
Elveszik úgyis, fogadd el.
Járd a saját utad,
hogy a szavak, amiket elszórtam,
benned csendben életben maradjanak.