Hideg Vanda Szilvia: Vörös Hold

Lenyomom a telefonomon kijelzőjén a lejátszást elindító kis ikont, ami után egyből felhangzik az ismerős ritmus, mely lassan táplálja lelkembe a szomorúság apró felhőit, melyek letelepedve a mellkasomra okoznak mélyebb sebeket, ám nem vagyok abban az állapotban, hogy ez zavarni tudjon.

Ujjaimat a nád vékony vonalai között keletkezett rések közé bújtatom, erőt fejtve ki rá, megmozdítva az ülőalkalmatosságra használt bútordarabot, komótosan ülve le a simább felületére, amit arra terveztek, hogy megtarthassa az embert, amikor a legnagyobb elkeseredettségében erre a székre rogy, vagy egy jó reggelt óhajt itt megindítani.

Hátamat a tavaknál összeszedett nádszálaknak vetem, amikből megalkották a támlát, összefonva az egykor szél erejére hajladozó növényt, más szerepet szánva neki a halála után, mi ugyanúgy eljön a természetben lévő élőlények életében, akárcsak a tápláléklánc csúcsán álló humánok esetében. Nem vagyunk kivételek, nem vagyunk többek, sőt, sok esetben úgy érzem az emberek létezése, csupán kábítószer a Földnek, amiről képtelen leszokni, és állandóan teremtenie kell egyre többet, meghaladva azt a mennyiséget, amit még elbírna hordozni, ám képtelen felhagyni az élvezetek halmozásával.

Isten, ha úgy tetszik, nem egyszer próbálta meg az emberiséget jobb belátásra bírni, kiirtani a sötét foltokat a képből, amelyeknek nem volt szerepe a terveiben. Mégis játszadozásnak tűnt ez a részéről, hiszen ugyanúgy fejlődött a világ, minthogyha az árvíz meg sem történt volna Noé életében, ahol csak páran élték túl, majd benépesítették a földet, amivel megindult a technológia fejlődése, minden rossznak teret engedve. De lehetséges, hogy semmi nem történt akképpen, ahogyan a Bibliában összefoglalt történetek, gondosan megírt részletei mutatnak, elképzelhető, hogy minden egyes sor kitalált mende-mondákon alapszik, mint a vámpírok és vérfarkasok történetei. Az örök ellenségekről szóló históriák, amiket tábortűz mellett suttognak a tudatlan gyerekeknek rémtörténet gyanánt.

De akkor honnan jöttünk? Felmerülhet a kérdés, honnan származhatunk, ha a Szent Írás-t beigazoló papírhalom, csak kitaláció, egyszerű fikció, amit az emberi elme tett valóságossá, elvégre hinni valamiben, amit sosem érinthetünk, láthatunk, hallhatunk, olyan, mintha nem is létezne, és becsapnánk önmagunkat, annak reményében, hogy a szomorúságunk fátyolként omlik le íriszeinkről.

Nem vetem meg a hívő embereket, tudatában annak, hogy nagyon sokan ehhez a módszerhez folyamodunk támaszként, tisztában azzal, hogy a telefon, a laptop, a tablet, a televízió, mind függőség létrejöttének elősegítő formációi, mit nem tagad meg magától az ember, mivel minden a világhálón történik, ami kirekeszt, megfoszt információktól, hogyha lemaradsz egy lépéssel, utána pedig összeroppant, letaszítva a mélybe. Nem is létezel, ha nem tudnak rólad forrásokat találni az interneten, nem tudnak olyan termékeket dobálni fel eléd a Facebook-on, amikre talán egyszer rákerestél, véletlenül rányomtál, ezzel beazonosítva az érdeklődési körödet, melyre a későbbiekben igényt tarthatnak.

Minden egyes ember a közösségi oldalakon tobzódik, akinek futja többre, mint egy gombokból álló készülék. Elvégre a példa is mutatja, aki nem teheti meg, hogy használjon különböző appokat, -Messenger, Instagram, Kakaotalk-, arra a világ nem figyel, behunyva a szemeit tekint más irányba, ahol fényűzőbb az élet, pénztől duzzadó zsebek kacsintgatnak fölfelé, a részegek vígan dalolnak, és a szerető családapák boldogan térnek haza a családjukhoz a fárasztó munkanap végeztével.

Rengetegen gondolják azt, hogy erről prédikációkat tartva több mindent lehet elérni, eljut más-más országokba az örök nyomor léte, ami a modernizáció bekövetkeztével sem szűnt meg létezni. Azonban a jólétbe születettek, mind féltik, amit megszereztek, így sosem lehet egyenlőség ember és ember között. Mindig lesznek háborúk, gyilkosságok, gyűlölködés, romlás, mert ezt hoztuk létre. Saját magunk választottuk a sorsunkat, amit Isten ezúttal nem akadályozott meg, hanem hagyta, hogy a népünk elszaporodjon, városokat építsen, hatalmas panel lakásokkal, parkosítva a gyönyörű virágoktól duzzadó réteket, kiszorítva az állatokat a természet megmaradt részeibe.

Ha igazak a papírra vetett szavak, vajon Isten milyen indíttatásból hagyta meg az emberiséget, amikor egyértelmű jelei voltak annak, hogy a világ negatív irányba fog változni? Hiszen látja a gondolatait minden egyes élőlénynek, és állítólag mindenkit egyformán szeret és terel az általa kijelölt ösvényen, hogy végül a paradicsomba kerülhessenek, vele ehessenek egy hosszú asztalnál a szeretteikkel karöltve. Miért engedi, hogy családok szakadjanak szét, és merüljenek el az önsajnáltatás sötét vermében, ami oly' mélyről gyökeredzik, hogy földet szórni sem érdemes rá, miután valaki okvetlenül, vagy szándékosan száműzi magát oda?

Miért nem vet véget az emberi gonoszságnak, hataloméhségnek, éhezésnek, szenvedésnek? A világunk lassan öli meg magát, akár a cigaretta a szervezetet, a káros szenvedélyek az emberi testet, és a drogok az elme állapotát, mi biztos pont lenne, ebben a rohanó világban, mely nem képes a megállásra, akár egy távfutó versenyen. Ha lemaradsz, csak második lehetsz.

Sok kérdés, mérhetetlen sok kérdés, amire nem érkezik válasz, hanem elmerül a sötét éjszakában. Füstté válik a gondolat, akár az értelem, hiszen rengeteg tudatlan kell a gyárakba, akik érettségi nélkül kénytelenek megélni. Temérdek elveszett lélek, akik az öregségüket beáldozták, hogy fiatalkorukba megtapasztalhassák az élet örömittas perceit, az alkohollal átitatott hajnalokig tartó házibulikat, a csókolózásba fulladó márciusi éjszakákat, a gondtalan élet ízét forgatva nyelvükön.

Régebben jómagam is megélhettem egyet, s mást, a jó pillanatokkal teleszórt percekben, amikor a baráti társaságommal felpakolva magunkat indultunk neki a vakvilágnak, azokkal a gondolatokkal buzdítva egymást, hogy minden az orrunk előtt hever, nekünk csak rá kell tennünk a lábunkat az első kőre, mely a célunk felé fog lendíteni minket, megmagyarázhatatlan lendülettel.

Csalódás volt számunkra a ráébredés pillanata, mikor világossá vált ama tény, hogy a sült galamb nem esik a szánkba, attól, hogy a tanulásra fordítható időt a szabadban töltjük, a fantáziavilágunkba nyíló ajtón könnyedén átszökellve, hova nem követhetett minket a felelősség terhe, és azokká válhattunk, kikre akkoriban felnéztünk. Nem éreztük azt, hogy baj lenne, amit csinálunk, hogy bármelyik tevékenységünk, döntésünk, milyen hatással lesz a jövőnkre. Az egymás irányába fordított meggondolatlan bizalom sokkal erősebbé tette köztünk a köteléket, ami törékenyebb volt annál, mint amilyennek látszott.

Az idő, amit egymásra áldoztunk, nem telt eseménytelenül, ám minden óra elteltével kisebb darabot csippentett le belőlünk, többször kényszerítve azokba a helyzetekbe, ahol eldőlhetett, mennyire kitartó e könnyelműen felépített barátság, ami csak félig épülhetett bizalomra. Gyerekfejjel a titkaink nem maradtak belső emberek markaiban, lassan kiszivárogtak az apró réseken a pajzson, illetéktelenek birtokába kerülve, akiknek a kezébe adtuk a lehetőségeket, hogy visszaéljenek naivitásunk eget rengető méreteivel.

Azt hiszem büszkén állíthatom, hogy akkoriban valóban erős kapocs fűzött össze minden egyes barátommal, akikkel a pályákon gyűltünk egy kupacba, vagy a könyvtárban találtuk meg egymást valamelyik sarokban az éppen aktuális kötelező olvasmányt kutatva, aminél legtöbbünk a borítójáig jutott el, a tartalmát már mások elmondása alapján tudva meg.

Mély levegővel szívom a tüdőmbe a frissnek mondható oxigént, miközben a pulóverem zsebéhez nyúlok, kitapintva a benne megbúvó dobozt, mely mostanság napi szinten többször is megfordul a kezemben, szokássá válva a benne rejlő mérgező anyag rendszeres használata, mi lenyugtatja az idegrendszerem, illúzióba kergetve, miszerint ténylegesen a segítségemre siet a nehezebb időszakokban.

Érdekes a jelenség, hogy Isten gondolatától, hogyan jutottam el a gyerekkoromban történt események megelevenítésig, melyek képek formájában jelennek meg lelki szemeim előtt, arra sarkallva, hogy figyeljek azokra a jelekre, amik öt évvel ezelőtt egyszerű, elhanyagolható tünetnek tűntek. Mintha meg sem történtek volna azok az apróságok, amik jelen helyzetben megváltoztatják a jövőt, amit alapjáraton kitűztem magam elé.

A világ problémáitól egészen egyetlen ember gondjaiig szűkítettem a kört, ezzel is bizonyítva, hogy az ember önző lény, és a saját orrán túl egyik sem lát, még hogyha mást is állít, próbálva Isten tanításai szerint élni, mi sokkal képlékenyebb, mint a megélt pillanatok a szeretteiddel.

Nem bánom, hogy végül a saját problémáimnál kötöttem ki, hiszen egy ember nem képes megváltani a világot. Habár a Bilbliai tanítások szerint megpróbálkozott vele az Isten fiaként e földre született, Jézus, aki a jelenlegi körülményekből kiindulva, feleslegesen adta életét az emberekért, próbálva megmenteni a legtöbbük lelkét, feléleszteni bennük a bűnbánatra való hajlamot, ami egyeseknél talán sikerülhetett is.

Felpattintva a doboz tetejét emelem ki belőle a hosszú cigarettát, a szűrőjét az ajkaim közé helyezve, ameddig a többi szálat rejtő hordozót az üvegasztalra csúsztatom, melyen megtalálható az átlátszó hamutál, amin megcsillan a nappaliból áradó körte fénye. A lestrapált vihargyújtót felkattintom, a cigaretta elejét belelógatva az apró lángba, míg az fel nem izzik, nikotint csempészve a szervezetembe.

A fájdalmam továbbra sem enged megfelelő mértékben levegőhöz jutnom, mélyen beleégve a személyiségembe tör utat magának, nehezen levetkőzhető szokásokká nőve ki magát a későbbiekben, amik megrögzött reakciókká is válhatnak, az öregedéssel válva rutinosabbá.

A maró füst végig söpör a nyelőcsövemen, szárazságot hagyva maga után, amint kiszivárog résnyire nyitott ajkaimon, amit megfelelő folyadékmennyiség bevitelével tudnék csökkenteni, a visszájára fordítani a szituációból származó kellemetlenségeket. De túlságosan leköt az utcánkban lustán villogó lámpa, amelynek szára olyan ívet ír le, mint a hattyú nyaka.

Felsóhajtva pöccintem le a hamut a tálba, könyökömmel megtámaszkodva a combomon, míg kihajolva az erkélyen nézem a kihalt utcát, amin egyetlen ember sem fordul meg az éj leple alatt. Ágyaikba kényszerítik magukat a sötét elől menekülve, ahol még időben lehunyhatják szemeiket, és akkor kelnek csak fel, amikor újfent világosság fogadhatja őket tárt karjaiba.

Kevés ember vállalja be az éjszaka beköszöntével felbukkanó negatív gondolatok hálóit, mik ráhúzódnak a lelkükre, gondolataikra, szembesítve őket a szavaik súlyosságával, tetteik elkerülhetetlen következményeivel, amiket nehezen bírnak el. Inkább kerülik az önmagukkal történő találkozást, ami talán segíthetne rajtuk egy távolabbi jövőben, amit nem mernek megkockáztatni, elvégre mindenkinek az azonnali orvosság kell, ami nem létezhet ebben a világban.

Túlságosan gyorsan akarunk mindent, és nincs időnk leülni az ágyunkra pihenni egy szusszanásnyi időre sem, hanem kénytelenek vagyunk alvás nélkül hajtani a végtelenbe, ki tudja, milyen vizekre evezve, hova már nem vezet a kincskereső térkép sem. Egyedül az internet lesz ott neked, hű útitárs, ameddig fizeted a számlákat, megfizetve a barátaiddal, családoddal való "ingyenes" kommunikációt, amit bárhol használhatsz határokon belüli területeken.

Könnyítésnek tűnik az, hogy a telefonon is megtalálható az internet, és a technológia előrehaladtával a Wi-Fi besugározza a lakást, a közösségi tereket, a világot, továbbá hordozható netbank is létrejött, ha lefogyna a mobilnet a kártyáról. De mi van, ha ez csapda? Ha ez egy börtön?

Sokan úgy éljük le az életünket, akár egy Csinovnyik, akinek semmi keresnivalója nincs a társaságban, mert se jót, se rosszat nem hoz a lapokra, mintha nem is létezne. Csupán feljegyzések árán jöhet rá az utókor, hogy megfordult némely fontosabb területen, de ezek a dokumentumok is fokozatosan vesznek el a süllyesztőben, mert senkinek sem elég izgalmasak ahhoz, hogy fönntartsák az emlékezetben.

Azt hiszem, nem kevés olyan ember mászkál a városok túlnyüzsgő utcáin, akiknek vannak álmai. Olyan álmai, amiket sosem érhet el a saját erejéből, mivel bele van kényszerítve a társadalom által ráakasztott szerepébe. A családi háttere által létrejött teher körbe öleli vékony nyakát, aminek következményeképp nincs elég ereje fölkapaszkodni. És senki nem nyújtja neki a kezét, hogy egy kis löketet adhasson, repítse a vágyai felé, hogy megkaparinthassa a magában elrejtett értékeit.

Míg a Föld számára az emberek a kábítószerek, nekünk az egymásra gyakorolt hatásaink azok, amik rávesznek különböző cselekedetekre, amiket e nyomás nélkül eszünkbe sem jutna véghezvinni.

Újfent beleszívva a mérgező rúdba pillantok az immáron kitisztult égboltra, amin megannyi csillag boldogan kacsintgat az alattuk húzódó, termésre alkalmas szántóföldekre, őrizve azok álmait, új reménységgel kecsegtetve a holnappal eljövő ködös jövőbeli képekkel. A zene dallama befészkeli magát a fejembe, aminek hatására a lábaim automatikusan kezdik verni az ütemet, nem zavarva már a szomszédok pihenésére felhasznált időintervallumát, melyet megérdemelnek az egész napos kemény munka után.

Szomorú, hogy őket kérdés nélkül suhintja meg az álmok érdes ostora, míg nálam elrejtőzve a színfalak mögött ácsorog, várva a megfelelő pillanatra, ami olyan időtájakban talál meg, amikor már átestem az éj ezen pontjának legnehezebb részén, amikor a szívem kiüresedve ver a bordáim között, mint az óra mutatói a lezárt üvegen belül, monoton kötelességüket teljesítve.

A dohánnyal megpakolt halálrudak is fogyóban vannak, csak néhány szál várakozik felhasználásra a nagy dobozban, ahogyan belőlem is szállnak ki a feleslegesen felgyülemlett erőszakos gondolatokkal felruházott érzelmek, amik hetekkel ezelőtt kezdtek rárakódni a lelkemre. Mennyivel könnyebb lenne, ha mindent meglehetne oldani egyetlen doboz cigarettával, aztán minden visszaállna a normális kerékvágásba, ahogy a számítógépes játékokban mutatják. Ha annyival egyszerűbben tudnának változni és békülni az emberekkel, ahelyett, hogy rengeteg sérelemből álló köpenyt terítenénk a vállunkra, miközben senkit nem érdekel a fájdalmunk, amit így magunkon hordozunk.

Úgy gondolom kölcsönös bizalomra van szükség, ahhoz, hogy az a köpeny más személyek vállaira is rásimuljon. De miért feltétlen vágyuk az embereknek, hogy megoszthassák a problémáikat másokkal? Különösnek tartom, hogy a jó pillanatok közé tartoznak azok az esték is, mikor a barátok körbe ülve beszélik meg egymás között az élet közreműködésével eléjük állított problémákat, amikor valójában ezeknek nem kellene örömre sarkallniuk senkit.

De mégis. Fontos pillanat mindenki életében, hogy a gondjait meg tudja osztani azzal a hallgatósággal, aki tanácsokkal tudja ellátni, mellette tud állni, ha a sors azt kívánja tőle, vagy csendben megtartani őt, mielőtt lezuhanna a mélybe. Igen...ez egy barát dolga.

Nem lehet az embereket jó és rossz kategóriák szerint csoportosítani, hiszen mindenki érzelmeiben vannak rögös szakaszok, amiket átvészelve megváltoztatják a személyiségüket, amely a születésünktől kezdve állandó nyomásnak van kitéve, sokszor roppanva bele az irdatlanul gyorsan haladó világunkba, ami képtelen megállni. Jelen pillanatban is ugyanúgy, a Föld másik oldalán javában folyik az élet, teret adva a dolgozó felnőtteknek és az oktatási intézményekbe járó fiatalabb korosztálynak, akik előtt az élet rohamosan bezárul, miképpen elcsábulni látszanak a könnyebb út irányába vezető ajtóhoz, melynek macskakővel kirakott ösvényei nem tartalmaznak órák hosszáig bezártságra kényszerült ifjúságot, akik a legjobb egyetemekre nyernek felvételt a későbbiekben.

Mennyivel könnyebb lenne folyton a könnyebb utat választani. Várni, hogy minden az ölünkbe essen, barátok, család, szerelmek, ami meg is történne a semmittevéseink közepette. Elvégre az élet nem gördítene elénk lehetetlen akadályokat, amelyek megmászása során többször leeshetünk. Nem sérülne az önbecslésünk, nem lennének erős, vagy gyenge emberek, hiszen mindenkinek ugyanannyi jutna. Nem lenne harc, viszály, árulás, gyűlölet, megvetés....ezeket a szavakat hírből sem ismernénk. Azt hiszem, ha Isten valóban létezne és szeretne minket, egy ilyen világot teremtene ide, hogy senki se feküdhessen le sírva, amiért megalázták az iskolában egy rossz helyre nőtt anyajegy miatt.

Túl sok mindenen gondolkodom, ennek ellenére a szavak nem akarnak elfogyni az elmém kacskaringós csúszdáin, és gyors egymásutánban ülve fel az egyenletes felületre csúsznak le a központig, ahol teljes mondattá állnak össze. Talán semmi értelmük sincsen, és a világképem a sérült agyam illúziói szerint működik, ami egyszer bajt hozhat a fejemre.

Az elmúlt hét percben sok minden lepörgött a szemeim előtt, köztük az életem egy bizonyos része is, amin jelen pillanatban hatalmas sebet ejtett egy barátom, akivel éveken át foghattuk egymás kezét, jóban és rosszban egyaránt összefonódva. Sokáig nem lehetett megmondani, melyikünk kicsoda, mivel teljesen egyformák voltunk, minthogyha ikrekként nyitottuk volna ki a szemeinket.

A húszas éveimet taposva elmondhatom magamról, hogy túl vagyok azon, amiről már sokat hallottam, miszerint a gyerekkori barátok a felnőttkorban lemorzsolódnak az emberről, különböző vágyálmok pillangóit kergetve, amikhez semmi köze az őt fenntartó személynek, így teljesen feleslegessé válik a környezetében. Ha a megengedett időnél többet vagyunk valakinek a bűvkörében, bizonyos idő eltelte után tehernek tűnik és méregnek az, amit mond, amit cselekszik.

Ezekben az években megtanultam, hogy egyetlen biztos dolog van az életben. Az pedig az idő. Időt kell adnunk egymásnak, magunknak, bizonyos dolgoknak, hogy megláthassuk az igazságot, megtapasztalhassuk a jó pillanatokat, megírhassunk egy jó könyvet, véget érhessen egy jó történet, jobbra fordulhasson a sorsunk, amiért rengeteg éjszakát töltünk álmatlanságban forgolódva.

A cigarettát a hamutál közepébe nyomva oltom el a benne felizzó parázst, aminek már nem fogom hasznát venni ezen az éjszakán. Majd komótosan megfogom a dobozt a benne fekvő néhány szállal dugva vissza a zsebembe, és lassan állok fel székből, ahova tíz perc erejéig kívántam letelepedni.

A csendet átharapja a harang éles kongása, ami az éjfél eljöttét jelzi, biztosítva bennem ama tényt, hogy ez a történet itt ért véget, valószínűleg soha többet nem folytatódva ebben az életben. Lezárult egy fejezet, aminek lehet meg sem kellett volna íródnia. Mégis temérdek boldog emlék fűz a nevéhez, amit mélyen eltemethetek a szívemben, fokozatosan szabadulva meg tőle az életem előrehaladtával, amiket másokkal fogok tökéletessé tenni.