Horvát Gábor: Ninive felé

Utamat vesztettem a kikötő és Ninive között félúton. Talán azért, mert idejétmúlttá váltak az ezekhez hasonló viszonyítási pontok.

***
A megmenteni rendelt bűnöseid elé sosem merek kiállni, Eléd viszont páratlan bátorsággal teszem. Értetlenül és dühösen emelem Rád tekintetem, várva, hogy fényeddel az arcomba vágj végre. Nem féltem már szemem világát. Hiszen ennél súlyosabb vakság akkor sem kínozhatna, ha a nagy égi lámpásod közepébe bámulnék naphosszat. Széttárom hát karjaim, ahogy szemem az egedre vetem. S kérdve kérdezem: ugyan mi a szándékod velem?

Válaszod ma sincs türelmem kivárni. Lelkem csatornái azonnal megáradnak.

Nap nap után felkerekedve Ninive felé indulok, s Te egyre csak visszarántasz engem. Erőt véve magamon mégis mindig felkelek a porból, ahová löktél. Összekaparom a széttört bátorságom darabkáit. Útnak indulnék újra. Erre esőt küldesz, szörnyű vihart, villámai csak úgy szikráznak a köveken. Az ösvény áthatolhatatlan mocsárrá lesz előttem Ninive felé haladva. Belegázolok mégis, küldetésemtől hajtva, testem-lelkem a kezedben tudva. Ám süllyedni kezdek. Az elcsigázottságtól reszketve mászom ki e szörnyű csapdából, túlélem ezt is. Négykézláb araszolgatok tovább a nagy küldetés beteljesítésére. Ekkor kínzó napot bocsátasz rám, melynek sugarai megszédítenek. Iszákos módjára kóválygok, arccal ekkor is csak Ninive felé tekintve.

Remegő térdekkel várom az újabb és újabb csapásokat, melyekkel az utamat keseríted.

Pedig kicsit sem vágyom a ninivei népek elé vetni az életem, állati ösztöneiknek kiszolgáltatva magam. De szilárdan úgy hiszem, hogy ezt várod tőlem. Ha nem ezt, hát mi mást, mondd? Mennék Ninive felé beteljesíteni az akaratod, ha hagynád. Nem szenvedélytől hajtva. Hanem, mert nem látok más utat kirajzolódni magam előtt. Értelmet akarok nyerni életemnek. Mindez csak Veled és Általad lehetséges. Mutasd meg hát, melyik útra szántál, ha nem erre!

Velem vagy most is, tudom. Mégis félek. Ellentmondás ez, vagy tévedés. Vagy hazugság.

Nézz végig rajta, az út mily fenyegetően terpeszkedik előttem! Beláthatatlanul. Ninive nincs még sehol. Izmosodik lelkemben a gondolat, hogy talán nem is létezik. Egy légvár az, egy rémkép, melyet egy féktelenül bőséges lakoma teremtett az elmémben, miközben a gyomromban forgolódott. Nem prófétai álom volt hát az, mit a bűnös városról és benne magamról láttam, s nem küldetés az odavezető út. Nem a lélek szólt odabentről, s nem Te üzentél. Inkább a mohón befalt romlott étel, a világ legközönségesebb dolga adott hamis célt egy izzadtságos éjjelen felriadva.

Hallhatod, hősnek hiszem magam, ahogyan Ninive felé félúton szenvedtetem hitetlen lelkem. Néhányan ugyanannak neveznek az útitársaim közül is. Erős, bátor férfinak láttatnak magammal, ki makacsul dacol a csapásaival. S kinek igaza van, hogy így tesz. Bátorítják is hát az önjelölt mártírt: előre életed Ninivéje felé! Mások régen láttak annak. Ők voltak egykor a barátaim. Ők, kik ma már csak egy szerencsétlen tébolyodottnak gondolnak, ki a hosszas zarándoklatában sosem képes megérkezni végre. Ők, kik mára az életemet tisztán látó, szenvtelen ismerőimmé lettek.

Legtöbben pedig szánakozva somolyognak körülöttem, ha furcsa előadásomat figyelik. Talán Te magad is így teszel. Időnként összesúgnak: hát már megint a porban tekergőzik ez a félőrült! Se előre, se hátra. És újra talpra áll, odanézz, de hopp! Már megint a földön! S ismét a tenyereibe temeti arcát. Már hányadszorra! Ám figyeld csak, fél szemmel már az utat lesi újra! Mit akar még? Vajon azt várja, hogy Ura végre halálra sújtsa? Vajon azt várja, végül halálra sújtsam? Akkor talán megnyugvást, s biztos küldetést lelne!

Lám, mégis mily makacs szenvedő vagyok! Nem figyelek ezekre, nem figyelek már Rád sem. Helyette folyvást esem-kelek menetrend szerint az úton keresztbe. Egy idő után, magamat véresre sebezve mégis megtorpanok, hisz önhittségem sem táplál örökké. Bekötözöm az újonnan szerzett sebeimet, nézegetem a hegedő régieket. S közben egyre csak a Tőled kapott küldetés lebeg a szemeim előtt. Eleinte csak hittem benne, azóta már gondolkozom is róla valamelyest. Szeretsz, így rosszat nem akarhatsz nekem.

Mérlegelve arra jutok, hogy valamit félreérthettem egykor Téged hallgatva: mégsem Ninivébe szántál engem. Esetleg rosszul tudom az utat, s minden asszírok örök fővárosát más irányban találom. Folyvást lesújtó mennyköveddel csak terelgetni akarsz, hogy a jó úton érjem el a várost, hol a rossz vert tábort. Mert ilyennek ismerem a helyet, mit a romlott ételben küldetésként elém adtál, s ahová eljutni vágyom Általad.

Vagy tán van valahol egy másik bűntől bűzölgő város, népek kegyetlen elnyomásának egy másik szimbóluma, véresszájú gyilkosok egy másik gyűjtőhelye? Egy másik Ninive, ahová szeretetedben küldeni rendeltél. Gondod tán épp az lenne szent utazásommal, hogy annak célja nem e másik pokol?

Elborzadok.

***
Sokszor próbáltam hátat fordítani Ninivének. Nem ment. Kerestem új városokat, kutattam a menekülőutakat. Képtelen voltam rá, hogy végigmenjek rajtuk. S alkalmatlan arra, hogy bárhová megérkezzem, ahová elterveztem. Kódorogtam hát a lelkemben felépült Ninive, a vágyott és gyűlölt város közelében, de kapuján sosem mertem betenni a lábam. Hol közelebb, hol távolabb megálltam tőle, gondolatban méregettem falai magasságát. Tűnődtem, azokról lehajítva vajon képes lennék-e újra lábra állni egykor.

S elképzeltem azt is, milyen felszabadító lenne magam mögött hagyni Téged a küldetéseddel, meg az ilyen sorsot rám mérő, gondoskodó szeretettel egyetemben. De nem jutottam el a kikötőig egyszer sem. Döghússzagot árasztott már a messzi távolból. Mesélték, hogy manapság már nem futnak ki innen a végtelen tengerre a megmentő hajók. A részeg matrózok inkább a parton dorbézolnak. A fövenyen oszladozó, döglött cetek húsából hasítanak, így lakmároznak, mígnem hamarosan belepusztulnak.

Végül addig bolyongtam tétlenül, míg a földdel tették egyenlővé Ninive falait, s lakóit kardélre hányták. Nem érkezhettem meg hát oda már sohasem. Bánatomban egyre-másra elindultam és visszafordultam életem pusztaságában. Nem érdekelt többé az egykorvolt küldetésem. Egy árnyékot adó, biztos nyughelyre vágytam csak, mi eltakarja minden szégyenemet. Életem torzója azonban fedetlen maradt a világ és a nagy Megbízó előtt.

Maradt hát az örökös céltalan vándorlás a semmiben, pőrén, magasztos küldetések nélkül.