Horváth Gábor: Örömkörök
Mesét mondok, igaz mesét. Habár hőse nem égbeszálló sas, még csak nem is csodatévő juhász, csupán egy sánta gazda "mihaszna" kutyája, mégis mesébe illő megható históriája...
Nevezzük Bolygónak, ezt a seszínű bolhást, merthogy ezt a nevet kapta, erre hallgatott már kölyökkora óta. Igencsak illett hozzá, mert amikor reggelente Imre bá't meglátta, úgy futotta számtalanszor körbe, akár gida az anyját, vagy éppenséggel bolygó a Napját. Körei végeztével el-elnézte gazdája nehézkes járását...
Szerettette magát, csillogó gombszemeivel szinte az öreg lelkét simogatta. Hanem ami szeretetvárat abban a lélekben felépített, azt egy idő után csínytevéseivel lerombolta. Az ünneplő cipő, meg az ajtófélfa szétrágását még csak megbocsájtotta volna Imre bá', hanem, amikor az udvar közepén álló madárcseresznyefa kérge került sorra, azt bizony már zokon vette.
Emlékeket idézett az a fa, mintha elmúlt boldogságának egy darabkáját őrizte volna. Megboldogult felesége ültette húszegynehány esztendeje, hogy majd megöregedve annak árnyékában üldögéljenek nyaranta. Csak hát a sors másképpen akarta... A szépen gyalult deszkából ácsolt kecskelábú asztalt, meg a háttámlás lócát, asszonya már nem láthatta...
Hosszú hetekig okítgatta a kutyáját Imre bá' szépen is, csúnyán is, hogy kímélje azt a fát, de mind hiába. Az bizony csak kitartóan rágta, s ami kéregdarabokat lehántott róla, mint valami ajándékot, a gazdája elé hordta. Tekintetével szinte kínálgatta.
Aztán egyszer csak elszakadt a húr, ami addig házőrzői állásában Bolygót megtartotta. Imre bá' szomorúan bár, de megvált tőle.
Egy távoli tanyára vitte, ám ott jóformán meg sem melegedett a pokróc alatta, nyakán az eltépett lánc egy darabkájával kereket oldott. A széles határ lett azután mostoha otthona. Pocsolyából ivott, árokparton vackolt, befúlt fürjtojást, egy-egy ványadt pocokfélét vacsorázott. Nem értette sorsa ilyetén változását, de mert igen hiányolta szeretett gazdáját, hát egyre csak a hazafelé vezető út nyomát kutatta. Többször is irányt tévesztett, megcsalta az orra, de nem adta fel. Hajtotta az otthon utáni vágy.
Viselt minden viszontagságot, amíg a vénasszonyok nyara tartott, hanem, ahogy közelgett a tél, s a deresedő mezőn talált sovány koszt is jócskán megfogyatkozott, Bolygó szemében a remény csillogása lassacskán halványulni látszott.
Emlékei minduntalan hazaszálltak, álmában szeretett gazdája simogatta, érezte az eléje tett ételmaradék finom illatát. Új erőre kapott tőle, s a helyesnek vélt irányba tovább ballagott.
Eközben Imre bá' sem érezte sokkal jobban magát. Hiányoztak a megszokott reggeli örömkörök, de hiába nézett az üres kutyaól felé. Onnan bizony nem futott már eléje négylábú barátja, hogy szeretetét újra és újra bizonygassa Aztán meg fájós térde is egyre jobban kínozta, fel fel-szisszent minden óvatlan mozdulatra. Kérdezte is tőle egy napon a postás:
- Imre bátyám! Miért nem megy orvoshoz? Hisz épphogy csak állni tud a lábán.
Legyintett az öreg, csendesen válaszolt.
- Voltam már többször is, fiam, de alig hatnak valamit a méregdrága patikaszerek. Az én bajomra már csak sárgaföld való.
- De hisz ingyen terem kertjében a legjobb gyógyszer. Fűvész öregapám nemegyszer mondta, hogy az ízületek fájdalmát a madárcseresznyefa kérge kiválóan gyógyítja...
A postás már rég elment, de Imre bá' még sokáig a kapuban állt, s hitetlenkedve a fejét rázta.
- A kutyám azért tűrt volna sok büntetést, szidást, hogy beteg lábaimat ösztöne diktálta módon gyógyíthassa? Képtelenség - gondolta, de valahol a lelke mélyén csak megrezdült a restelkedés húrja.
Terhét délidőnél tovább nem is bírta. Nehézkesen beült a kocsijába, aztán elindult arra a távoli tanyára...
- Jóska! - kiáltott már messziről a komájának. Merre van Bolygó?
- Az bizony, egy hétig se volt nálam - jött a felelet. Tovább állt, mielőtt még a szomorú pofáját megszokhattam volna. Úgy hittem, tehozzád ment vissza. Legalábbis arrafelé vezetett a nyoma.
Köszönés nélkül ugrott vissza Imre bá'a kocsiba - már ahogy fájós lába engedte -, s indult árkon, bokron át hazafelé, toronyirányába. Időnként meg-megállt, kiabált; merre vagy Bolygó? Merre vagy kiskutyám?
Sokáig nem akadt nyomára, mígnem aztán alkonyattájt az erdőszélen, mintha valami szőrmók egy bokor alatt a hangjára megmozdult volna. Először azt hitte, hogy róka, de mikor az esetlenül botladozva elindult feléje az újabb hívó szóra, menten felismerte. Ő az! A gyógyító kutya...
Nem ecsetelem megható találkozásukat, nem érzékeny lelkek elé való kép lenne az. A túláradó öröm mértékét kinek-kinek a képzeletére bízom...
Hanem azt még elmondom, hogy miután elkészült a madárcseresznyefa kéregőrleménye, Imre bá' fájdalma látványosan csillapodott tőle... Meg azt is, hogy Bolygó helyében egy gyarló ember bizonyára hálásabb barát után nézett volna, ám Ő, a hűséges kutya, még csak örömkörei számát sem kurtította...
Sivár lenne a világ az ilyesfajta szeretet nélkül, amely nem szab feltételeket, de könnyedén felejt fájó sérelmeket...