Horváth Imre: Nyár
2021.09.16
Szívemben őrzöm még a forró nyarakat
Bőrömön szeplőként otthagyták nyomukat
Lelkemet betölti gyermeki sok kaland
Tájak és emberek emléke nem varangy
Elmúló élménynek felharsan a zaja
Akárcsak levágott réteknek illata
Szikrázó kék égen bárányok ballagnak
Bundájuk szél fújja, ám ők csak hallgatnak
Harmat száll, eső hull, a föld zöldre vált
Minden a víztől függ és érte úgy kiált
Erdő mely vadat rejt, nem mozdul csendet fejt
Őrzően lesben áll, hullámzik tőle táj
Vízparton nád hajlong, tóban a béka zsong
Égen madár köröz, sáska füvet fölöz
Tücsökdal ünnepel, tél nem fáj, nincs közel
Szorgos még hangyavár, nem fél ha tél beáll
Csillogó nagy tavon, Nap fürdik a habon
Dél tüze kalapál, ki élő lankad már
Keleten felragyog, nyugaton térdre rogy
Épít gyöngyhidakat, ezüstöt, aranyat
Folyókban hal hűsöl, siklik a víztükör
A partja benne áll, önmagát megcsodál
Lenyugvó tüzes Nap, Holdnak majd helyet ad
Had-jöjjön éjszaka, csillagoknak hada
Éjjel a hideg Hold, hegedűje dalol
Fénygömbök halmaza, Tejút a színpada
Az idő végtelen, múlik csak csendesen
Ahogy a víg nyarak, emléke is szalad
Ha múltam kutatom, bár vissza nem kapom
Ám régmúlt nyarakban ott csücsül agyamban
És mikor fáj a nap, onnan majd felszakad
Simogat, vigasztal, bennem él, mint angyal