Isik Réka: A felvételi vizsga

Mikor elhatároztam, hogy felvételizem a Zeneakadémiára, még nem gondoltam, hogy ilyen nehezen fog menni a felkészülés. Naponta több órát gyakorlok, az ujjaimba sajgó fájdalom költözött. Szomorúan tapasztalom, hogy minél jobban igyekszem, annál több hibát vétek. Egyelőre elképzelni sem tudom, hogyan fogok boldogulni a zsűri előtt.

Az anyám szerint lazábban kellene kezelnem ezt az egészet, végül is akkor sem dől össze a világ, hogyha nem vesznek fel. András anyámmal egy követ fúj, még csak titkolni sem próbálja, mennyire nem érdekli a zenei karrierem. Amolyan régi vágású, konzervatív fiú, el sem tudja képzelni, mi mást akarhatna egy nő, mint jó sok gyereket szülni.

A legbosszantóbb az, hogy néha magam is hiszek nekik. Talán tényleg be kellene állnom a sorba és szülni, ahogy a barátnőim többsége már megtette.

- Sára, megtennéd, hogy ideadod a sót? - kérdezi András az asztal másik végéről, holott neki is ugyanannyi ideig tartani felállni, mint nekem.

Szótlanul félbehagyom a vacsorám, és odanyújtom neki, amit kért. Vet egy pillantást befáslizott kezemre, de anélkül, hogy bármit kérdezne, folytatja az evést.

- Holnap le kell szaladnom vidékre - mondja, miközben rám sem néz. - El kell intéznem pár dolgot az anyámnak.

- De hiszen holnap van a vizsga, azt ígérted, hogy elkísérsz! - fakadok ki. Annyira örülnék, ha egy pici érdeklődést is tanúsítana a számomra fontos dolgok iránt.

- Ó, tényleg! Teljesen kiment a fejemből - grimaszol egyet, majd így folytatja: - Természetesen, ha ragaszkodsz hozzá, akkor ott leszek.

Egy percig némán figyel, mint ha arra várna, hogy megnyugtassam, nélküle is tökéletesen boldogulok. De nem teszem, ezt az örömet nem adom meg neki. Elgondolkozom azon, hogy vajon szerettük-e valaha igazán egymást. Ismét a gyötrő gondolatok, és eszembe jutnak anyám szavai. Lehet, hogy egy gyerek tényleg mindent megoldana?

Másnap hajnalban ébredek, a gyomrom görcsben, a szívem a torkomban dobog. Legszívesebben elbújnék valahová, ahol senki sem találhat rám. De nem tehetem, hiszen eljött a nagy nap, amire hónapok óta várok. Nem futamodhatom meg.

Éppen iszom a kávémat, amikor csengetnek. Kinyitom az ajtót, az anyám az.

- Nem festesz túl jól - állapítja meg, én meg csak bólintok. Nem értem, milyennek kellene lennem a mai napon. Kipihentnek, nyugodtnak, netán üdének?

- Biztos, hogy kell ez neked? - teszi fel sokadjára a kérdést, amivel az őrületbe kerget.

- Ha nem kellene, akkor nem tenném - mondom halkan, és meg sem próbálom megértetni vele azt az elemi belső késztetést, ami hajt előre ezen az úton.

- Andrással már családot kellett volna alapítanotok, nem veszed észre, hogy kezdi elveszíteni a türelmét?

- Még nem állok készen a családalapításra, és ez előtte sem titok.

- Én a te korodban már kétgyermekes családanya voltam - kontrázik az anyám, és én egyre kellemetlenebbül érzem magam. - Példát vehetnél a húgodról! - teszi még hozzá rosszalló ciccegéssel.

Mire András felébred, anyámmal már készen állunk. András komótosan felöltözik, majd iszik egy kávét, nekem meg ezer a vérnyomásom. Még szerencse, hogy nincs messze az akadémia.

Felkapom a tokba zárt hegedűmet, és rohanni kezdünk, hogy odaérjek a vizsgára. András az idétlen fényképezőgépét is magával hozza. Mániája mindent megörökíteni.

Anyám előttem lépdel, András pedig mögöttem, biztos vagyok benne, hogy siralmas látványt nyújtunk. Főleg én a karikás szemeimmel és a beesett arcommal.

- Itt repül a kismadár! - kiáltja András, én pedig dühödten hátranézek. A vaku felvillan, András pedig elégedetten vigyorog.

- András, nem érünk rá ilyenekre. Mennünk kell!

- Csak még egyet! - kérlel, mint egy elégedetlen kisgyerek.

Ahogy a vaku megvillan, és megörökíti ezt a törékeny pillanatot, a lelkemből is ellop valamit, hogy örökre bezárja egyetlen fényképbe. Hosszú évek emlékei peregnek le a lelki szemeim előtt. András, ahogy megszólít a villamoson, majd udvarolni kezd. Az első randink, az első csók és az első szeretkezésünk. Mind összeáll egyetlen masszává, és eltűnik a múlt árnyai között.

Újra az előttem lévő útra szegezem a pillantásom, és egyik lábam teszem a másik elé. Mire megérkezünk az épülethez, a felismerés átadja a helyét a kínzó dühnek. Kire is haragszom igazán? Az anyámra, Andrásra és önmagamra. Hirtelen újra megelevenedik bennem a legutóbbi nyaralásunk, ahol András a barátaink társaságában becsmérelte az álmaimat, aztán anyám arca jelenik meg előttem, amint éppen fejmosást tart, mert még nem ajándékoztam meg unokával. Csak egyetlen egy közös dolog van a két jelenetben: a lány, aki bezárkózik a némaságba.

Amikor elérkezik az idő, és fellépek a színpadra, a félelemmel vegyes harag eltűnik a szívemből. Már egyikőnkre sem haragszom. Tisztán kibontakozik minden. Először is, eljátszom a darabom, amit hosszú éjszakákon át gyakoroltam. Ezúttal tökéletesen, hiba nélkül. Aztán pedig hazamegyünk, és holnap reggel egyedül ébredek. Életemben először kizárom a fejemből mások hangját, és csak a lelkem rezdüléseit figyelem. Visszatartom a lélegzetem, a felismerés ereje teljesen megrészegít.

A szemem felpattan, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig farkasszemet nézek a zsűrivel. Kihúzom magam, a hegedűt az államhoz emelem. Ekkor ismét lehunyom a szemem, és a külvilág megszűnik létezni. A kezem magától mozdul, a szívverésem hangja minden mást elnémít. És ekkor felcsendül a dallam, a szívem pedig vele együtt táncra perdül.