Jankai Luca: Szépséges semmi

Ez az életem. A ruhák, a pózok, a színek, a fények, a smink, a szépség. Én vagyok a magazin borítóján lévő lány. Az a lány, akire mindenki hasonlítani akar. Aki a legszebb, a legújabb, a legdivatosabb ruhákat viseli. Aki olyan szép, hogy az már szinte nem is emberi. Földöntúli. Tökéletes. Ez vagyok én. Egy modell.

Mikor megszülettem az emberek nem azt mondták, hogy szép vagyok, hanem azt, hogy gyönyörű. A legszebb kisbaba, akit csak láttak. Anyának ez tetszett. Élvezte, hogy rá figyelnek azáltal, hogy én vagyok a középpontban. Öt évesen benevezett egy gyermek szépségversenyre. Mikor belebújtam egy különleges ruhába és kisétáltam a kifutóra pózolni, tudtam, hogy én ide tartozom. Ez az éltem. Ezt akarom csinálni. Megnyertem azt a versenyt, ahogy az összes többit is amire beneveztem. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem én leszek az első. A királynő.

Az egész életemet a modellkedésnek szenteltem. Mindent úgy alakítottam ki magam körül, ahogy elvárták. Úgy jártam, úgy beszéltem, úgy ettem, még levegőt is úgy vettem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ahová csak betettem a lábamat, mindenki felnézett és le sem tudta venni rólam a szemét. Az arcomat, a hajamat, a testemet, a ruhámat bámulták. Egy jelenség vagyok, akit, ha egyszer meglátnak többé nem felejtenek el. Egy műalkotás vagyok. Egy fehér vászon, amire mindenki kedve szerint festhet.

- Menj a nagyszobába, a Főnökasszony hivatott! - követtem az elsuhanó hang parancsát és kikerültem minden szembejövő modellt, miközben a szívemben különös érzések növekedtek. Ugyanis a Főnökasszony csak vészhelyzetekben beszélt velünk személyesen.

- Sok szerencsét! - mondta kacéran egy mesébe illő szépség, akit eddig még nem láttam. Nem volt időm gondolkozni a különös lányon, mert egy percet se késhettem.

Kettőt kopogtam az ajtón, majd beléptem a szobába. A fény elvakított. Minden ragyogott, ahova csak néztem. Olyan volt, mintha csillagporral lennének behintve a bútorok.

- Foglalj helyet! - búgta sejtelmes hangon az egykori modell. Leültem és vártam, hogy mondjon valamit. De ő csak nézett. Olyan alaposan, mint egy röntgensugár. Meztelennek éreztem magamat kívül és belül is. Érezte az eltitkolt félelmeimet, a vágyaimat és a hibáimat.

- Jana. - ízlelgette a művésznevemet, amire egykor teljesen lecseréltem a régit. Az első győzelmem ébresztett rá arra, hogy az az egyszerű lány, aki öt éven keresztül voltam, már nincs többé. Akkor halt meg Láng Janka és a hamvaiból, betűiből született Láger Janina. Jana. Az új énem. - Mióta is csinálod ezt?

- Öt éves korom óta. - mosolyra húztam telt világos rózsaszín ajkaimat, amik még az előző kollekció rúzsát viselték. Bájosan felnevetett a válaszomra. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban nevet, vagy csak megjátssza. Színészek vagyunk. Egész álló nap csak mosolygunk, akkor is, ha szomorúak vagyunk, és akkor különösen, amikor fáj. Amikor a méretünknél kettővel kisebb számú cipőt vetettnek fel velünk. Amikor a nyakunk, a kezünk, a lábunk, az ujjaink begörcsölnek és fájnak. Amikor egy ruha szorosan az alkunkra simul, annyira, hogy mozdulni, levegőt venni se tudunk. Ezekben a helyzetekben mosolygunk a legvidámabban, úgy akár az az ember, aki átveszi a lottó főnyereményét.

-Azóta elég sok idő eltelt. - finoman bólintottam - Elég sok idő, ahhoz, hogy tudd: a mi szakmánkban egyedül a külső számít. - semmit se változott a hangszíne, pedig éreztem, hogy jeges gonoszság árad belőle - Én kedvelek téged Jana. Hűséges, megbízható, okos lány vagy, aki betartja a szabályokat és nem panaszkodik. - az arcomból kezdett egyre jobban kifutni a szín, annak ellenére is, hogy sok réteg pirosítót viseltem. - Viszont az időt te se tudod kontrollálni. Rajtad is észrevehetők az öregedés még csak apró jelei: a ráncok. Megöregedtél drágám! Jana, mondjuk ki, a te időd lejárt.

Továbbra is csak mosolyogtam. Nem fogtam fel, hogy mi történt az előbb. Hogy mit mondott és ez mit jelent számomra. Csak ültem és mosolyogtam.

- Még egy heted van. - Hideg veríték kezdett a természetellenesen sápadt arcomon gyöngyözni. - Már nem kapsz fontos megbízásokat, csak olyat, amit más nem vállal el. Összepakolhatsz, elbúcsúzhatsz a többiektől. Megengedem.

Felálltam. Remegő térdekkel az ajtóhoz mentem. Lenyomtam a kilincset és köszönös nélkül távoztam. Nem beszéltem senkivel. Nem néztem senkire. Csak mentem, lágyan suhantam ki a tavaszi esőben, hogy boldogan mosolyogva menjek haza. Úgy lépkedtem, mint egy királynő. Egyenes háttal, méltóságteljesen, lobogó fekete hajjal, és minden lépésnél fodrozódó ruhával.

Bezártam a bejárati ajtót. Majd nem törődve azzal, hogy az egész lakást tele csöpögöm a hátsó szobába mentem. Nagyon régen nem jártam már ott. Kulcsra zártam ezt az ajtót is. Háromszor lenyomtam a hideg kilincset, hogy biztos legyek benne: ezen az ajtón senki tud bejönni. Majd sikítani kezdtem. Hangosan, kétségbeesetten, fájdalmasan. A fülem csengett, a torkom égett. A nagy műgonddal elkészített körmömmel szaggattam szét a ruhákat, amik rajtam voltak. Nem bírtam elviselni a lágyságukat. A sminkemet is leakartam tépni, ezért karmolni kezdtem az arcomat és közben egyre csak üvöltöttem. Amíg a tüdőmben volt levegő. Amíg a lábamon álltam. Azt üvöltöttem, hogy nem. Minden porcikám azt ordította, hogy nem. Nem. Nem. Nem.

Láger Janinának nem járhat le az ideje. Nem válthatják le. Nem küldhetik el. Nem hagyhatja abba. Nem. Nem. Nem.

A földre roskadtam és hagytam, hogy a könnyek, amiket eddig olyan sokáig visszafojtottam, most végre kijöjjenek. Órák vagy talán napok múlva kinyitottam az ajtót, majd folytattam az esti rutinomat, mintha mi se történt volna. Mintha a szoba nem lenne romokban a lelkemmel együtt.

Reggel céltudatosan léptem oda a tükörhöz és néztem farkasszemet a mélyzöld szemekkel, amikben már nyoma sem volt az esti könnyeknek.

- Nem. Én nem lehetek csúnya. - suttogtam a tükörképemnek, majd elkezdtem magamat sminkelni.

Kiválasztottam a legrövidebb ruhámat. Egy zöld egyberuhát, amit már nagyon régóta nem hordtam, azért, mert szinte mindenem kilátszott belőle.

Az utcán mindenki engem bámult. Voltak, akik megpróbálták leplezni, de voltak olyanok is, főleg férfiak, akiknek szinte kigurult a szemgolyója olyan meredten néztek. Ez is azt bizonyítja, hogy szép vagyok. Egy csúnya nőt senki se vesz észre.

- Jana! Jézusom, mi van rajtad? - kérdezte aggódva Dzsenifer, aki olyan fehér lett, mint a haja. A tündéri arca valódi aggódást tükrözött.

- Csak egy kis smink. - feleltem mosolyogva. Felhúzta tökéletes szemöldökét és már készült mondani valamit, mikor egy selymes női hang félbe szakította.

- Egy kicsi? Édesem, te beleborultál a smink készletedbe. - egy kígyó mosolyával nézett rám a tegnapi új lány. Megismertem a göndör szőke hajáról és a valódi zafírként csillogó szeméről.

- Mióta is vagy itt? Egy napja? Vagy talán kettő? Te nekem ne mondd meg, hogy nézzek ki! - olyan jegesen mondtam ahogy csak tudtam. Velem ne szórakozzon senki!

Nevetni kezdett, amitől borsózott a hátam.

- Drágám, én helyetted jöttem. - ez az egy mondat kizökkentett a szerepemből - Téged váltalak le. Itt mindenki tudja, hogy neked lejárt az időd. Tegnap óta te vagy a legszaftosabb pletyka. És képzeld senkit se tudsz megtéveszteni a rövid ruháddal és a kilónyi sminkeddel. Így csak bohócot csinálsz magadból és egyébként se tudod eltüntetni azokat a csúnya táskákat a szemed alól.

Elszakadt a cérna. Nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Nem érdekelt az álarc, amit mindig hordanom kellett. Nem érdekelt a bájos hang, a mosolygás. Magamból kikelve üvöltöttem és vicsorítottam.

- NEM! VAGYOK! CSÚNYA! Nem vagyok ráncos! És nem fogok innét elmenni. Modell vagyok. Gyönyörű vagyok.

Kegyetlen vigyor terült szét az arcán, ami még szebbé tette a vonásait.

- Jana, fogadd el, te már egy senki vagy!

Mindenki engem bámult. Mindenki azt várta, hogy mit mondok. Tucatnyi szépséges arc nézett rám. Minden élettel teli szempár azt suttogta, hogy én már sose leszek olyan, mint ők.

- ELÉG! ELÉG! ELÉG! - sikítottam, majd a földre borultam és milliónyi apró darabra törtem a tökéletesség illúziójának álarcát - Mihez kezdjek ezután? Hova menjek? Mit csináljak? Én csak ehhez értek. Azt tudom, hogy kell szépnek lenni. Bele fogok pusztulni, ha már nem figyelnek rám. Mi lesz velem, ha megfosztotok attól, aki vagyok? Mi lesz velem? - mikor kimondtam akkor döbbentem rá, hogy semmi leszek. Nem leszek több egy sóhajnál. Egész életemben azzal voltam elfoglalva, hogy a testemet tökéletesítsem, hogy csak a külsőmre figyeljek és közben észre se vettem, hogy belül elfonnyadtam. Már semmi vagyok. Csak egy ronda lány, akire senki se figyel. A legszebb akartam lenni, a legszebb is voltam és végül a legcsúnyább lettem.

Észre se vettem, hogy két erős kar felemel a földről, majd bevisz egy szobába. Nem hallatottam meg, ahogy a társaim azt ismételgetik, hogy megőrültem. Azt se éreztem, hogy többször felpofoznak, hogy észhez térítsenek, hogy üzenjenek a lánynak, aki összetört, hogy figyeljen, mert még nincs vége, még elviszek valahova. Feleslegesen fáradoztak, mert az öreg és ráncos test nem rejtett senkit. Láger Janina meghalt.