Jártó Róza: Samu, a mi lovunk

Madéfalván született édesanyám, Anna, szülőfalujából elindulva, bejárta a Máramarosi hegyeket. A hegyek tövében lévő Szatmárnémetiben tanítói végzettséget szerezett, amikor is, pár nappal, a vizsgák befejezte után, összetalálkozva Imrével, akivel szerelembe esett.

Félve az atyai haragtól, félve, hogy párját elragadja a háború, 1943-ban, mint ifiasszony, elindult ifjú párjával, át a Szamoson, át a Tiszán, érintve Csengelét, Püspökladányt, Lőkösházát is, kis kerülőt téve Baja városába, és végre hazaért a nagy Alföld Viharsarki szegletének szélén megbúvó Mezőhegyesen.

Mire ide gurult a kis családot szállító vonathoz csatolt vagon, 1952-t mutatott a naptár. Már nem csak a szerelmetes szüleim, de két bátyám, jómagam, és a pici húgom is ott sertepertélt annak a vasúti őrháznak az udvarán, ahol a család lakhelyét kijelölték, és ahol a két tehénkének nagyobb hely jutott az istállóban, mint nékünk, gyermekeknek, a vasúti őrházban.

De ki törődött abban az időben a helyszűkével, mikor igazi kőépületben érezte anyánk biztonságban az ő kincseit, a gyermekeit. A hajnal első sugarával már szállt is az ének anyánk ajkáról, és egész az első csillagok megérkezéséig hallatszott, amikor is jött a lábmosás, a pulyák etetése, és a várva-várt esti mese.

A mese a Máramarosi hegyek tövében töltött emlékekről szólt, az igéző illatról, ami mindörökre ott ragadt anyánk szívében, és a hófehér paripáról, ami ott nyargalászott a Tejúton, és a szél, ‒ az istenadta szél ‒ bele-bele kapott lobogó sörényébe, miközben Csaba királyfi, a székelyek védelmezője, az arannyal és bársonnyal díszített tarisznyájából épp abrakkal etette.

Tán a mese okán hitte apám is, hogy anyám vágyát teljesíti, ha egy lovat is beszerez a pici vasúti őrház udvarába.

Azt is csak apám hitte, hogy azt a sovány, minden bordáját megmutató, menni is alig tudó jószágot, lehet még lónak hívni, amit rásóztak a lópiacon. De ha már ott volt a gebe, ‒ amit anyám becézve Samunak keresztelt el ‒, fel is éledt az ösztön az anyám szívében. Rögtön azt nézte, hogy ebből a valamiből hogyan is varázsoljon ő lovat.

A Horváth-tanyából zabot kunyerált, a Rajta erdő szélénél szénának való füvet sarlózott, és még kötelet és kötőféket is beszerzett, csak hogy kicsaphassa Samut legelni. Szabadjára nem engedhette, mert a kis őrház körbe volt véve tiltott területtel, ahova még mi, gyermekek se mehettünk.

Egyik oldalt ugye a vasúti sínpár volt, igaz, olyan, ami sehova se vezetett. A másik oldalon az Állami Gazdaság kukoricása, a harmadikon meg a Rajta erdő, ami félkörbe karolta át a kis őrházat.

De ezzel anyánk nem törődött. Samunak ki lett alakítva egy kis, az őrházat körbefogó futtató, ahol úgy ugrándozhatott, szaladgálhatott, mint egy kiskutya. Mert Samuba hamar visszatért az élet, az asszonyi gondoskodás és a végtelen szeretet által, amivel mi, gyerekek, imádtuk a játszótársunkat. Úgy is mondható, hogy Samu kipofásodott, kigömbölyödött, megszépült.

De ez az idill nem tartott túl sokáig, mert egyszer csak jött a hivatalos értesítés, hogy el kell hagynunk az őrházat. Pedig addigra annyira a szívünkhöz nőtt már az őrház is, hogy mi gyerekek el se tudtuk az életünk képzelni ezen a csodavilágon túl, ahol csak mi voltunk négyen a gyerekek, a szüleink, no meg persze Samu, a mi lovunk. Igaz, ott volt még a két tehénke is, de azokkal nem igazán lehetett játszani. Reggel elmentek a tehénjáráson a csordával, este meg hazajöttek.

Mikor fel kellett számolnunk az őrházi tündérotthont, a két tehénkének azonnal akadt gazdája, de Samu nem kellett senkinek. Így fogtuk és a kocsihoz hozzákötöttük és Samu is jött velünk Mezőhegyes kellős közepére, a MÁV-telepre.

Volt nagy ováció ‒ főleg a gyerekek körében ‒, mikor népes családunk a kis motyójával, beköltözött a szép és tágas, négyhelyiséges vasutas lakásba, amihez szerencsére, vagy épp Samu szerencséjére, egy kiskonyha is tartozott.

Ez a kiskonyha lett Samu lakhelye, a mi, és a MÁV-telepi gyermekek nagy örömére. Minden nap az iskolai tanítás után eljött egy csomó gyerek hozzánk. Anyám addigra már kisütötte a lángost, vagy fánkot, vagy csörögét, és letelepedett a vasutasok apró népe, ki a magával hozott kisszékre, ki a padlásfeljáró lépcsőjére, és anyánk mesélni kezdet.

Mesélt a szépséges Erdélyországról, a Máramarosi hegyekről, és a Tejútról, ahol Csaba királyfi nyargalászik hófehér paripáján, onnan őrizve szeretett népét a székelyeket.

Egy reggel arra ébredtünk, hogy Samu istállója, a kiskonyha üres. De nem üres volt, hanem igazi kiskonyha lett. Sparhelttel, konyhaasztallal és kredenccel, és a sarokban még egy heverő is volt, meg egy tartó, lavórral együtt, meg kispad a vizeskannáknak.

De Samu, egy darab se. Mintha sohasem lett volna.

Édesapánk csak morgott valamit a bajsza alatt, mikor rákérdeztünk, de Édesanyánk a szemét törölgetve nézett föl az égre, hogy Samu talán ott van és keresi Csaba királyfit és a lovascsapatát.

Hetekkel később, a nagyobb gyerekek elmesélték a Samu után síró kisebbeknek, hogy egy éjjel, mikor Csaba királyfi épp félre fordította a fejét és nem figyelte az Erdélyből Mezőhegyesre települt székely családot, Samu felszállt egy égi vonatra és egész a Tejútig vitetve magát, ott kiszállva elvágtatott Csaba királyfi seregébe, mert nem akarta elfoglalni a család kiskonyháját.

Ezután ha esténként összejöttünk egy kis mesehallgatásra a padlásfeljáró körül, még évekig érezni véltük, amint Samu a Tejúton nyargalászva, épp jelez nekünk, a lobogó sörényével, a földre küldött hulló csillagokkal, hogy ott van a Tejúton és le nem veszi szemét az ő földi családjáról.