Juhász Veronika: Az új vírus

A március végi hideg napok egyikén megfáztam, óriási nyilallásokat éreztem az alhasamban. Másnap a derekam is hasogatott és belázasodtam. A szokásos Algopirin tabletta segített ideig - óráig, de délutánra görcsölni kezdett a vesém is. A háziorvos rendelése már véget ért, hiába hívogattam a rendelőt. Próbáltam az ügyeletet is, de ők sem vették fel. Szerencsémre a gimis osztálytársamat a zuglói rendelőben még elértem, ő fogad, - ha 20 percen belül odaérek -. Barátnőmet hívtam, hogy vigyen el kocsival, mert a csillagok cikáztak a szemeim előtt, nemhogy vezetni, de állni is alig bírtam.

A betegirányító értetlenkedve közölte, hogy nem tartozom a lakhelyem szerint a körzetbe, így nem tud beregisztrálni. Erre a barátnőm erélyesen közbeszólt, közölte, hogy a doktor úr életveszély miatt sürgősen berendelt. Ezt a lelkiismeretes alkalmazott le is ellenőrizte és ajkát lebiggyesztve megjegyezte: "ezesetben előbb is ide érhettek volna", - de felengedett az urológiára.

A gondos vizsgálat nem jelzett vesekövet, sem elzáródást, de a kínjaimat csak egy injekció enyhítette. Erős antibiotikum kúrát kezdtem és 3 napig lázcsillapítót szedtem. Két hét alatt tüneteim jelentősen enyhültek, bár az ízületeimben erősödött a fájdalom. A kontrol vizsgálaton meglepetten tapasztaltam, hogy az osztálytársam helyett egy idegen orvos fogadott.

Közben ijesztő hírek keringtek, hogy egy Kínából kirobbant vírus, már nálunk is több embert megfertőzött. Az elsők között Magyarországon két külföldi diákon mutatták ki a Covid 19 névre keresztelt rémet.

Az egészségügyi intézményekben lecsökkentették az orvos - beteg találkozást, így csak telefonon konzultálhattam. További korlátozó intézkedések bevezetését jelezte a kormány. Két hét múlva furcsa jelenséget vettem észre magamon. A töltöttkáposzta főzése közben semmilyen illatot nem éreztem. Két nap elteltével már tudtam, ennek a fele se tréfa. Hívtam a pandémiás ügyeletet, kivártam nyolc perc folyamatos csörgetést, és bejelentettem a tünetemet. 48 óra múlva mentő érkezett és mintát vettek tőlem. Majd még eltelt két nap, amikor berendeltek a központi járványkórházba. A beteg felvételnél igen sokan várakoztak. Egy óra elteltével kiküldték az épületből a kísérőmet. Megadták neki a fertőző osztály telefonját, ahol majd érdeklődhetnek utánam, de a látogatás tilos.

Az osztályon három ágyas szobába helyeztek el. Egyik betegtársam folyamatosan köhögött. A szűkös körülmények között ez igen zavaró volt. Köptetőt kapott szegény. Próbált is köpködni, de csak száraz, ziháló hangok jöttek ki belőle. Szerencse, hogy vittem magammal konyhai törlőkendő tekercset, amit kértem, hogy használjon és ne a levegőbe köhögjön. Az ablak kinyitásáért is harcolnom kellett a harmadik szobatársammal, mert ő fázott, rázta a hideg. A nővérke közölte, hogy nincs több takaró az emeleten. A reggeli eligazításon jelezte a főorvos, hogy fel kell készülniük egy várható rendkívüli betegforgalomra. Most mindenki a szobák előkészítésén dolgozik. Külön járványügyi orvos vezeti ezentúl az osztályt.

A mobiltelefonjainkat fertőtlenítették, még egy utolsót beszélhettünk, vagy üzenhettünk, mert elvitték és fertőzés veszélyre hivatkozással nem is kaptuk vissza. A köhögős idősebb betegtársam állapota rohamosan romlott. A lányát szerette volna látni, aki miatta hazajött Németországból, de ezt a kérését már nem tudták teljesíteni.

Éjjel a nővérhívót percekig csöngettem, mert a néni hörgött és levegőért kapkodott. Ijesztő látvány volt, de csak az ablak kinyitásával tudtam segíteni. Végre behozták az oxigénpalackot és egy csövet erőltettek le a torkán. Ezután minden életfunkciót csak segítséggel tudtak nála elérni. A Kata nővér sokat bosszankodott, hogy egyedül maradt négy szobára és kért bennünket, hogy csak nagyon sürgős esetben zavarjuk, hisz úgysem tud jönni.

Juli, a fiatalabbik beteg szerzett a másik kórteremből egy kis rádiót és azon hallgattuk a híreket. A vizitnél eldugtuk, de a hírektől csak egyre jobban megijedtünk, hogy ez a betegség sokkal gyorsabban terjed a világban, mint gondolták. Saját sorsunk kiszolgáltatottsága is világossá vált, amikor megtiltották, hogy elhagyjuk a szobát. Üzenetet az esti nővér napi egyszer tudott átadni, de a hét végén közölte, hogy a jövőben sajnos nincs idejük azzal foglalkozni, hogy a rokonokat tájékoztassák az állapotunkról. Én naponta kb. két liter izzadságot töröltem le magamról így a papírtörlőtekercsem hamar elfogyott. A törölközőim szintén csurom nedvesek voltak és nem engedték, hogy a fűtőtesten szárítsam, hanem elvitték. Semmi személyes holmim nem maradt, minden kórházi lett körülöttem. Két napon át altattak, ezután lement a lázam és eltűnt az izzadás.

Egy hét múlva a személyzet kék színű hermetikusan záródó ufó ruhába öltözött és hatalmas plexi pajzsot raktak rájuk. Megtudtuk, hogy az egyik nyugdíjazás előtt álló nővér meghalt a Covid fertőzéstől. A mi betegtársunkat meg átszállítják az intenzívre. Kata nővér megígérte neki, hogy kivételt tesz vele, kivette az inkvizíciós oxigén csövet és mondta a néninek, hogy beszéljen most, mit szeretne, mert az elkülönített részlegen senkivel nem fog tudni. Szegény néni a könnyeivel küszködve sorolta az üzeneteit, mint egy végrendeletét, és szorongatta, simogatta a nővérke karját, aki szintén a könnyeivel küszködve, megígérte, hogy teljesíti a kérését. Nagy empátiát éreztünk a távozó betegtársunk iránt, de nagyon féltünk, hogy velünk is ez következik. A nővér nyugtatott, hogy azok vannak nagy veszélyben, akiknek más krónikus betegségük is fellángol, mert az immunhiányos szervezet nem tudja a több kört egyszerre legyőzni. A gépi lélegeztetést pedig lehetőleg kerüljük el, ha egy mód lesz rá.

Szörnyű volt minden külső inger nélkül görgetni a napokat. Gyógyszerezés után tiszta oxigént kaptunk, de a tüdő hörgők minden nap kevesebbet és kevesebbet hasznosítottak ebből. Semmi hír, csak futkosás, néha kiáltozás a takarítónővel, aki minden nap végig fertőtlenített mindent a szobában. A tisztítószer már marta a gyenge légcsövünket, bár a szagát nem éreztük. Irénke is nagyon fáradtnak látszott, de mégis jutott ereje arra, hogy néha friss vizet öntsön a poharunkba.

Két új fiatal nővér érkezett vidékről, akik a lélegeztetőgép működtet aését tanulták. Az ő kórházukat is kijelölték Covidos betegek ellátására, un járványkórháznak, de nincs képzett személyzetük. A fiatalabb javasolta nekünk, hogy feküdjünk hason és ne háton. Az ő tapasztalt tüdőgyógyászuk minden beteget így gyógyít. A C vitamint náluk nagy dózisban adagolták és ezután a javaslatukra nekünk is megduplázták. Az osztályos orvos kérésére aláírtunk egy papírt, hogy kísérleti injekció beadásához hozzájárulunk. Nem tudtuk mit vállalunk, de megtettük.

Még két ágyat zsúfoltak a szobánkba. Négyen voltunk, de ketten az újak már lélegeztetővel érkeztek. A nővérek minden funkciót feljegyeztek és láthatóan egyre elcsigázottabban végezték a feladatokat. A betegek táplálása néha elmaradt, mert egyszerűen nem jutott rá idejük. Akinek gyomorszondán juttatták le a táplálékot nem is tudott ellenkezni. Ha ezt tette volna, megfullad, ha elutasítja éhen hal. Átlagban 5-10 perc jutott egy beteg etetésére. Akinek meg az infúzió csepegett a vénájába, az úgysem volt éhes. Irénke néha beadott egy - egy plusz vacsora csomagot, azzal, hogy legalább mi együnk, akik még tudunk...

A nővérek 12 órás szolgálat után néha nálunk rogytak le egy székre. Mosoly helyett sokszor rémület látszódott a tekintetükben. A szkafander védőöltözetben nehezen mozogtak, sokat izzadtak és még a mosdóba se tudtak kimenni, hiszen az öltözéket csak a műszak végén lehetett levenni. Néha találgattuk, ki van az űrruha mögött. Mosolyt csalt az arcomra, amikor másnap megláttam, hogy a hátukra vastag betűkkel felírták a ruha viselője nevét, hiszen a személyzetnek is nehézséget okozott egymás beazonosítása.

Fiatal szobatársamnak véres lett a lepedője a reggeli hasra forgatáskor. Az orvosok a kórismét elemezve most tárták fel, hogy korábban érszűkületet diagnosztizáltak, ezért azonnal elvették tőle a kísérleti gyógyszert. Sajnos átvitték a súlyosabbak közé. Lemondóan integetett felém, amikor a felcsövezett ággyal, és az oxigénpalackkal együtt kitolták. Látjuk - e még egymást valaha? Három hétig voltunk összezárva ismeretlenül a váratlanul támadó kórral a testünkben, és nem sok jóra számíthattunk.

Az ifjú tanuló hölgyektől ágyhúzás és mosdatás közben sok információt hallottam. A vírus, Vuhanból tört ki, és ott már sok a halálos áldozat. Érdekes módon Olaszországban is nagyon gyorsan elterjedt. Szerintük ezt valakik tudatosan zúdították a világra, hogy a beteg öregektől megszabaduljanak. Egyre inkább világ járvánnyá terebélyesedik a kezdetben csak helyben pusztító vírus. A két lány nem volt azonos véleményen hogy majd beoltatja - e magát az ellenanyaggal, vagy nem, mert amerikai és kínai gyártók ígérik, hogy hamarosan elkészítik az ellenszert. A szöszke nővérke váltig állította, hogy ő hallotta egy youtube csatornán, hogy az oltóanyagban egy chip szerű anyag lesz, ami ezután minden adatunkról jelzést képes tárolni. Ő nem akarja, hogy minden adatát figyeljék.

Amikor kiviharzottak a szobából, csak a gépek ütemes moraja, a pulzus és vérnyomásmérők sípoló hangja töltötte be a szobát. Éjjel villogtak a jelzőfények és szuszogtak a póttüdők. Senki sem tudott megszólalni. Engem is az ágyhoz szögeztek a katéterrel és az infúzióval. Én nem is értettem, hogy miért vagyok ennyi idő után még mindig a kórházban. Lázam már nem volt, és a fájdalmam is lokalizálódott. De az agyam egyre járt, és semmi külső választ nem kaptam.

Mi lehet az unokámmal, aki már iskolás, van e tanítás? Hallottam, hogy online oktatásra lesznek kénytelenek áttérni az iskolák, hogy a gyerekek ne tudják hozni - vinni a vírust. Szegény lányom akkor otthon kell, hogy maradjon a munkából, hiszen én kiestem a besegítésből, amire eddig mindig számíthatott. Sajnos Kata nővér, akivel lehetett néhány szót váltanom, már nem tudott beugrani, hogy rám nézzen. A reggeli vizit, pedig olyan gépies és lélekteten volt, hogy féltem tőle. Egyszer próbáltam érdeklődni az állapotom felől, de a professzor csak annyit mondott. "Mi sem tudunk sokkal többet, mint, ön, de amit lehet, azt megteszünk. Önnél alkalmazzuk az új terápiát, reménykedjen, hogy magánál hatni fog."

Az egyik lélegeztetőgépes társam magához intett, amikor éppen kivették belőlem - pihentetőleg - a csöveket. Papírt és ceruzát kért, arra írta reszkető betűkkel, hogy nem bírja tovább, segítsek kihúzni a torkából a csövet. Persze ehhez nem volt merszem, hanem a tanuló nővérkéket győztem meg arról, hogy a beteg nem bírja, én hallom, hogy nagyon szenved. Szerencsére, aki a kis mindentudó volt, közölte, hogy ő maga sem bízik teljesen a gépekben, de ha valaki nem kap levegőt, egyelőre nincs más megoldás, mint gépre tenni. Sajnos keserűen látja, hogy az intenzíven egymás után halnak meg a betegek, akik előző nap még nem mutattak rosszabbodást. Megfogadtatta velünk, hogy ha senkinek sem szólunk, leveszi a gépet a betegről, és felteszi az oxigénmaszkot. Közben becsengették őket egy eligazításra, ahol pont azt a feladatot kapták, hogy az elhunytak helyére a normál szobákban lévő lélegeztetőgépes betegeket telepítsék át. Igy tőlünk már csak az egyik beteget tolták ki, és a maszkos maradt. Egy férfibeteggel pótólták a helyet, mert már nem volt ilyen, hogy férfi, vagy női részleg, csak a betegek állapot szerinti besorolása.

Gabika a bátor nővér, átadott nekem egy kérdőívet, amelyen négy óránként be kellett jegyezni magamról az életfunkciós adataimat. Éjjel is, tehát hatszor egy nap. Nekik kellett volna, de annyira el voltak foglalva, hogy kénytelenek voltak megbízni bennem, mindkettőnk érdekében. Két heti kísérleti gyógyszerezés után az én állapotom javult és ezen eredmény alapján a lélegeztetőgéptől megmentett szobatársamon is alkalmazni kezdték az új terápiát.

Gabika megosztotta velem egy titkát. Önként felmérést végez a covidban elhunyt betegek körében és megállapította, hogy tízből kilencen nem vették fel az influenza elleni védőoltást.

Végre Kata nővér is meglátogatott. Örömmel közölte, hogy visszahelyezik erre a részlegre, "pihentetésképpen". Nagyon megviselte nemcsak fizikailag, de mentálisan is az intenzíves munka. Ezután a mi szobánk mintaszoba lett. Az öregről is lekerült a gép. Suttogva hálálkodott, hogy megmentettük, mert a durva cső felsértette a légcsövét, és már az éhenhalás kerülgeti. Mivel a három társam már pépes ételt tudott magához venni, kezdtek erősebbek lenni, az állapotuk fokozatosan javult. A nővér tömte belénk a vitaminokat és a napi két flakon infúziót.

A szobánkat meglátogatta az igazgató főorvos és beszámoltatta a személyzetet a nálunk alkalmazott terápiák hatásáról és a kérdőívek kiértékeléséről. Maszkja alatt nagyokat hümmügött, ellenőrizte a fejünk fölött sípoló gépeket, majd elégedetten bólintott. Most először nézett szembe velem, eddig biztosan csak egy darab beteg alanyt látott.

Leállították a légkondicionálót, és elvitték fertőtlenítő tisztításra. Később megtudtam, hogy ezt is a kis cserfes nővér javasolta, akit egy hónap után visszahelyeznek a városuk járványkórházába. Örültem, hogy akad ilyen bátor fiatal, aki hangot ad a tapasztalatainak, és fontos, hogy van olyan felelős vezető orvos, aki meg is hallgatja.

Mi lettünk a lábadozó szoba. Szerencsére az első betegtársam, akit véres köpete miatt elvittek, most visszakerült, mert már önállóan lélegzett. Mesélte, hogy a legszörnyűbb az a hat nap volt, amikor a gépre tették.

- Az egy kínzóeszköz. Nem akkor veszed a levegőt, amikor nagy nehezen tudnád, hanem a gép diktál, és akkor tolja beléd az oxigént, amikor nem tudsz vele szinkronban lenni. - panaszolta.

Sokszor hallotta, hogy a kezelő személyzet is káromkodott, amikor a gépről már csak holtan tudták levenni a beteget. Mellette halt meg az öreg hölgy, aki a lányát hívogatta. Nagyon hősies cselekedetnek tartotta, hogy amikor az éjszakás nővér látta, hogy nincs tovább, felhívta a néni lányát és bevitte a telefont, valahogy a füléhez, tartotta, hogy el tudjon búcsúzni. A nővér nevét nem mondja, nehogy baja származzon e miatt.

Meglepetésemre bejött hozzánk a két tanuló kislány elbúcsúzni. Jó egészséget kívántak és örültek, hogy tanúi lehettek a vírus fölött aratott gyógyulásunknak is. Bár az egyiküket annyira megviselte a kórtermekben átélt sok borzalmas és sikertelen küzdelem, hogy nem folytatja ezt a szép szakmát. Maszkokat fog varrni. Az édesanyja varrónő, aki több tízezer darab gyártására szerződött le. Neki fog segíteni. Kiszámolták, ha ez a szörnyű járvány csak még egy évig kitart, nekik ez extra jövedelmet fog hozni. Igy beépíthetik a tetőteret, ahová a vőlegényével fog költözni. Ez lelkesíti most.

Lám, van, akinek a járvány váratlan hasznot hoz, másnak meg tragédiát.

Egy hét múlva megkaptuk a zárójelentésünket. Mindenkit a háziorvosához irányítottak három havi megfigyelésre. Én már előre megírtam papírlapokra a nevemet, a mobilszámomat és az e-mail címemet. Távozáskor a társaim kezébe adtam. Hiszen oly keveset tudtunk kommunikálni, csak a rémísztő bajunkkal voltunk elfoglalva. Minden ágyban ott lapult egy reszkető, törékeny élet, mely kiszolgáltatottan várta a sorsát.

- Remélem fogtok keresni, hogy kapcsolatba lépjünk. Ki tudja, még lehet, hogy tanácsokkal segíthetjük egymást! Tartós gyógyulást kívánok!

A folyosón Kata nővér várt és elkísért a folyosót elzáró ajtóig. Megölelt és megköszönte, hogy jó beteg voltam. A nálam alkalmazott terápiát néhány új betegnél is bevezethették. Én jó minta voltam a gyógyítás reményéhez.

- Bárcsak jönne már a védőoltás! - szólt sóhajtva. Nekem is iskolás gyermekeim vannak. Nagyon féltem őket.

Ekkor még csak 2020 júniusát írtuk, és a neheze még hátra volt....