Juhász Veronika: Pipacsok

Piros pipacs magához hívogató,
lángoló szépségével csalogató,
vágyom, hogy tövedről leszakítsalak,
pedig tudom, hogy ezzel megbántalak.
Leheletnyi kelyheddel ringasz a szélben,
hullámzó szirmaiddal felém integetsz,
holnapig gondolkodom, mit is tegyek?
Otthon a vázámban lesz-e jobb helyed,
vagy ha árok partján fitogtatod a szépséged?
Csak pár hét az életed, egy eltűnő villanás,
mely az ember fiának lelkét fénnyel járja át.
Most hezitálok, tövedtől vajh elválasszalak,
mellyel az anyaföldbe bizton kapaszkodhatsz?

Éjjel ráébredek, mégsem vágyom birtoklásra,
inkább naponta kíváncsi leszek a látványodra.
Alig várom, hogy reggel veled ismét feltöltődjek,
a harmatos fűszálak közt a közeledbe menjek.
De Istenem, jaj, mi ez az éktelenül süvítő zaj?
Maszkos emberek jöttek zúgó gépi kaszákkal,
és kíméletlenül végeztek a tavasz szép virágával.
Már csak egy kókadó csokrot tudok felnyalábolni,
és azt, édes fájdalommal magamhoz szorítani.
Így is örömömre szolgáltál, hacsak pár napra,
a partok és rétek illatát a pipacs is tapasztalhatta.
Biztatott, hogy reménnyel tekintsünk a holnapba,
a megújuló világ szépségét folyton magába foglalva.