Kovács Iván: Egy más világ sejtelme

A gyerek kiszaladt az udvarra. Pompás nyári reggel volt. A napsugarak átszűrődtek a diófa lombjain, azon a fán, amelynek ágaira a tyúkok felrepültek napnyugta után, a fa, amelyet sok-sok évvel ezelőtt dédapja ültetett és akiről csak hallott, mert évekkel a gyerek születése előtt már meghalt.

A diófa óriási volt, mert még a ház eresze alól is nézve csak hátrahajtott fejjel láthatta koronáját. Valójában a fa olyan hatalmas volt, hogy mindenkinek árnyékot nyújtott, mint például húsvét alkalmával, amikor jó volt az idő és mindannyian a kertben ebédeltek.

De a diófa csak egy része volt ennek a világnak ezen a pompás nyári reggelen, melyen a levegő mintha elevenen vibrálna és magában hordaná a növényzet és a föld illatát, melyet a gyerek lelkesen belélegzett és fékezhetetlen örömkiáltással taszította ki a tüdejéből.

A házból nézve az udvar egy dús sövény által volt elválasztva a diófától, és a sövény előtt pedig liláskék íriszek nőttek egy virágágyasban. Itt kuporgott a gyermek és az egyik virág kelyhébe nézett. Figyelmét minden apró részlet lekötötte a szirmok belsejében, mintha egy új és csodálatos világ rejtekezett volna benne. A gyerek szótlanul és ámulattal nézte.

Aztán hamar tovább haladt át a sövény résén és a diófán túl a bunkerig, amely tulajdonképpen egy homokozó volt, de neve arra szolgált, hogy katonát játszhasson. Nagyapja ásatta neki. Játékpuskájával és fantáziája segítségével gyakran háborúskodott itt. A puska volt az egyetlen játékszere, de ezt nem mint hiány tapasztalta. Részére az egész világ egy nagy játszótér volt.

Ám, itt sem állt meg, hanem a kert hátsó oldala felé igyekezett az állatok ólja felé. Az egyik ólban két kecske volt, egy másikban két disznót hizlaltak, míg a harmadik nem ól hanem egy kis csűr volt melyben egy nyúlketrecet helyeztek el.

Mindhárom helyiségnek megvolt a saját jellegzetes szaga, a legerősebb a disznóké. Ezek voltak azok az állatok is, melyeket legkevésbé volt szabad zavarni, és a megközelítés legcsekélyebb merényletére is el kezdtek visítozni. A kecskéket könnyebben tudta megközelíteni és egy marék fűvel az ól széléig tudta csalni őket, míg a nyulak voltak a legkönnyebben elérhetők, mert ujjaival meg tudta érinteni őket a faketrec dróthálóján keresztül anélkül, hogy megriadtak volna.

Miután felújította kapcsolatát az állatokkal, a gyermek vidáman elindult a ház oldala felé, amelyet az utcára vezető út szegélyezett. Itt a ház falának nem volt ablaka, csak egy fából készült lépcső vezetett a padlásra. Eszébe jutott, amikor ő nagymamájával ott fent járt. Egy nagyon barátságos és hangulatos hely volt a félhomály lágy fényében, amely a ház teljes hosszát vette igénybe. A nagymama a padlást a dió tárolására használta és unokáját csak egyszer vitte magával, amikor a dió az éléskamrában elfogyott.

Felmászott a zöld falépcsőkön és a legmagasabb lépcsőfokra leült. Innen átnézett a szomszédos telekre, amelyen nem ház volt, hanem kukoricával ültették be. Néhány nappal ezelőtt ott kíváncsiskodott a zöld kukoricaszárak között, melyek már kétszer oly magasra nőttek mint ő volt, ezért is úgy érezte, mintha erdőben járna. Aztán egyszer csak attól félt, hogy eltévedt, de pár pillanat után nagyon ügyesen az egyik barázdát követte, amely visszavezetett a poros utcára.

Amint ott ült, pillantása hirtelen befelé fordult és eszébe jutott az előző éjszaka álma. Álmában nem gyerek volt, hanem felnőtt. Ezt tudta annak ellenére, hogy nem látta önmagát. Álmában egy nagy teremben volt sok más emberrel együtt. Zene és nevetés hallatszott és az emberek száras talpú pohárral a kezükben, mely pezsgővel vagy borral volt töltve, kellemesen beszélgettek. Szembetűnő volt a gyerekek hiánya. Ő, mint a többiek, szintén egy pohárral a kezében egy gyönyörű, szőke nővel beszélgetett, aki mélyen kivágott vörös ruhában állt szemben vele.

Aztán, amikor felébredt, mert a nagyanyja egy nyikorgó szekrényt nyitott ki, felismerte saját kicsi termetét és szomorú volt, mert fogolyként érezte magát egy négyéves gyermek testében. Amikor a nagymamája észrevette, hogy felébredt, megkérdezte tőle, hogyan aludt, de ahelyett, hogy válaszolt volna a kérdésére, azt mondta, ő fel akar nőni és nagyanyja csak annyit mondott erre, hogy ne siessen, mert ez úgyis hamar meg fog történni.

Hirtelen elhatározta, hogy visszamegy a nagyanyjához a konyhába, mert szomjas volt. Óvatos léptekkel osont le a falépcsőn, de aztán szaladva ment vissza a konyha felé és még ki sem nyitotta a száját, amint nagyanyja egy pohár vízzel várt rá az ajtóban.

- Lassan igyad, mert béka nő a hasadba! - mondta nagyanya. Aztán hozzátette:

- Miért nem ülsz le a szobában és rajzolsz nekem egy hajót, amilyennek a Dunán láttad, amikor Győrben voltunk?

A szoba kellemesen hűvös volt. A nagyanyja elővett papírt és ceruzát, aztán leültette az unokáját egy asztalhoz és visszament a konyhába. Ő viszont egy ideig csak ült és ábrándozott.

Felnézett egy képre, ami a szemben levő falon lógott és csak másolata volt egy festménynek, mely Petőfi Sándort lóháton ábrázolta a csatatéren. Aztán tekintete visszatért a papírra, és határozottan kézbe vette a ceruzát, majd elkezdett rajzolni. Nagyon óvatosan dolgozott, de mikor kész volt, elégedetten nézte a koronás kígyót, melyet vízszintesen és kacskaringós testtel rajzolt a papírra.

Lelkesen ment rajzát megmutatni nagyanyának:

- Nagymama, nézd mit rajzoltam!

Nagyanyja eltűnődve nézegette a rajzot, aztán azt mondta:

- Ezt remekül csináltad! Ha hazajön nagyapád, megmutatjuk neki.

Később megebédeltek, ezután a nagyanya lefektette unokáját. A nap már meredeken sütött be a szobába, mire a gyerek felébredt. Nagyanyja egy csésze kakaót készített neki, miután a gyerek bement a konyhába. Aztán nagyanya és unokája átsétáltak a szomszédba Maricska nénit meglátogatni, aki egy kendős és kerek arcú parasztasszony volt. Gyakran bólintott és szélesen mosolygott beszélgetés közben. A gyerek mocorgott, mert unatkozott és végülis megkérdezte:

- Mikor jön nagypapa haza?

- Rövidesen,- válaszolta nagyanyja- de nézz ki az utcára! Talán már útban van.

A gyerek kiszaladt a kapun és türelmetlenül várakozott a nagyapjára. Majdhogy tíz perc elmúlt, mire végre meglátott egy férfi alakot az utca végén, mely közeledett. Még egy kis időbe került mire végre megismerte a kissé sántító, magas termetű alakot. Örömmel kiáltotta:

- Nagypapa!

Aztán el kezdett futni és meg sem állt, míg nagyapja az utolsó pillanatban fel nem kapta és magához ölelte.

- Kisfiam!- mondta az öreg.- Látom már vártál!

A gyerek erre nem válaszolt, hanem karjaival nagyapja nyakát ölelte. Saját kis arcán érezte nagyapjának borostás arcát, de ez nem zavarta, mert ez természetesen hozzátartozott imádott nagyapjához. Aztán az öreg a gyereket letette, és kézen fogva mentek be Maricska néni udvarába.

Mielőtt a nagyszülők és unokájuk leültek vacsorázni, a gyerek és nagyapja megetették az állatokat. Aztán az öreg megmosakodott és megborotválkozott. Miután az asztalhoz ültek, hálát adtak a vacsoráért, majd a nagyanya elővette a gyerek rajzát és átnyújtotta a férjének. Amint az öreg meglátta, csodálkozva felkiáltott:

- Uram Istenem! Ez semmi más mint a koronás kígyó, Andrisnak a családi címerén!

- Ki az az Andris?- kérdezte a gyerek.

- Andris bácsi volt a nagy-nagybácsid, nővérem, Vilma nénéd elhunyt férje.-magyarázta az öreg a gyereknek.- Vilma néni pedig Budapesten él, hol apád még kapcsolatban van vele. De ez a rajz valóban csodálatos! Hol láttad először ezt a kígyót?

- Sehol sem,- válaszolt a gyerek-, csak éppen kedvem volt lerajzolni.

Az öreg nagyon elgondolkodott, de aztán derűsen mondta:

- András nagyon jó barátom volt, kivel jókat ittunk és nagyon jól tudtam elbeszélgetni. Művelt emberként ilyeneket mondott:

- Az ótestamentumot épp oly jó olvasni , mint a legjobb krimit. És aztán szintén Andris volt az, aki 40 éves korában beleszeretett a nála sokkal fiatalabb Vilmába, kit érettségi bálja alkalmával látott meg abban a piros ruhában, aranyszínű szőke hajával, és kék szemeivel.

- Ismerem Vilmát!- mondta lelkesen a gyerek. -Éppen így láttam ,mint nagypapa meséli. De ezt csak álmomban.

A nagyanyja méltatlankodva mondta:

- Most aztán a fantáziád tényleg sokalni való!

A gyerek tiltakozni akart, de aztán jobbnak vélte hallgatni. Itt valami mély titokról volt szó, melyet még nagyszüleivel sem tudott megosztani. Miután nagyanyja lefektette, a gyerek az éjjel újra álmodott.

Azt álmodta, hogy egy íróasztalnál ül és, hogy egy bőrkötéses naplóba töltőtollal jegyzeteket ír be. A szoba félhomályban volt, mert az ablakok félig be voltak redőnyözve. Mikor befejezte bejegyzéseit, felállt és szembenézett az íróasztal feletti fallal, melyen régi keretezett családi képek lógtak. Aztán a szoba külső ajtaján keresztül kilépett a szabadba, a vakító napfénybe, melytől a szeme káprázott.

Elindult egy keskeny kavicsozott úton a telek vége felé. Az út mindkét oldalán pázsit volt, melyben patyolatos virágágyásokban rózsabokrok nőttek, és a virágzó rózsák felett méhek zümmögtek. A telek inkább egy ligethez hasonlított, mint egy kerthez, és mire az út végére ért, egy lugasba érkezett. Ott Vilma egy asztalnál ült két ír szetterrel, melyek a lábánál feküdtek. Amint szembenézett Vilmával, a kutyák farkukat csóválták.

Ebben az álomban Vilma jóval idősebb volt, két magas arccsontja feltűnőbb mint fiatalabb korában és ezért is ékesebb, mely érett női szépségét illette. Kék szemei csillogtak és bájosan mosolygott. Testét tarka, könnyed nyári ruha takarta és egy sárga szalmakalap volt a fején.

- Gyere ,András, ülj le!- mondta Vilma. -A tea még meleg.

Ezzel az álom véget ért és a gyerek felébredt. Nagyon meg volt zavarodva és majdhogy bűnösnek érezte magát. Amit álmodott, azt semmiképpen nem említhette se nagyanyjának, se nagyapjának, hanem csak mint valami terhet hordta magában. Ettől eltekintve nagyon szerette nagyszüleit, és szokás szerint az élet kevés és kisebb változásokkal folytatódott.

Nagyapjával bejárták az egész falut, és az öreg büszkén mondta barátainak és az ismerősöknek:

- Ez az én unokám! Kész csoda ez a gyerek! Kisfiam, mondd már az uraknak hogy mi akarsz lenni, ha felnősz.

És ő, tudván, hogy szavait hangos kacagással fogadják majd, magabiztosan kijelentette:

- Csikós akarok lenni a Téeszcsében!

Ez a rövid pár év, melyet a gyerek nagyszüleivel a faluban töltött volt egész életének legboldogabb időszaka. Sajnos, egy váratlan napon, miután a nagyanyja megmosdatta és melegen felöltöztette, elhagyták a falut egy telepakolt bőrönddel, és vonattal elutaztak Budapestre. A gyerek csak annyi indokról tudott, hogy a szüleit mennek meglátogatni. Nagyanyja útközben nagyon csendes volt. Egyszer könnyes lett a szeme, ám hamar letörölte könnyeit, mintha nem akarná mutatni bánatát, de a gyerek észrevette és rögtön kérdezte:

- Nagymama, miért sírsz?

- Azért, mert szomorú vagyok.- volt a halk és őszinte válasz.

A gyerek megszeppent, de nem mert többet kérdezni. Tudta, hogy valami nincsen rendben, és ezért ő is magába zárkózott.

Robogott a vonat a Győr és Budapest közti vonalon, és késő délután érkeztek meg a Keleti pályaudvarra. Onnan gyalog mentek a városon keresztül a Jókai térhez és onnan a keskeny kis Mozsár utcába, ahol egy szürke bérháznak második emeletén a gyerek szülei laktak.

Ők mosolyogva üdvözölték a gyereket és nagyanyját, de a gyermek gyanúsan és komolyan reagált. Végül is apjával, akit anyjánál kicsit jobban ismert, elvonult a szalonba, hol apja egy mesekönyvből olvasott fel neki. Az asszonyok a konyhában vacsorát készítettek.

A gyerek jelenlétében a felnőttek kevés szót váltottak, majd miután megvacsoráztak, a nagyanya lefektette unokáját a hálószobában. Mint szokásos volt, elmondtak egy rövid esti imát, aztán egy ölelés, a nagyanya leoltotta a lámpát és becsukta maga mögött az ajtót.

A gyerek félt a sötétben. A városi zajról azt hitte, háború van, de félelmében meg se mert moccanni. Végül nagy nehezen elaludt.

Másnap reggel arra ébredt, hogy valami nekiütődött az ágynak. Kinyitotta szemét és egy öreg női alakot látott az ágy mellett négykézláb kuporogni. Riadtan mondta:

- Nagymama!

De nem nagyanyja volt, mert amint a személy felnézett, a gyerek egy durva arcú idegen takaritónővel nézett szembe.

- Nagyanyád már nincs itt, és szüleid csak ma este jönnek haza. - mondta az idegen.

Abban a pillanatban, mint egy kalapácscsapás hatott be tudatába, hogy nagyanyja már régen útban volt hazafelé anélkül hogy elbúcsúzott volna tőle. Megszakadt a szíve és meg volt döbbenve, amint ily korán rá lett erőszakolva az élet keserűsége, melyre ártatlan tudata semmiképpen sem volt felkészülve. Oly mélyen sújtotta a veszteség fájdalma, hogy még sírásra sem volt képes. Itt maradt oly szülőkkel, kik számára jóformán idegenek voltak ebben a nagy, zajos és rideg városban, melyet nagyon nehezen tudott csak megszokni és melyet még nehezebben tudott megszeretni.

A gyerek már egy éve járt óvodába, amikor először találkozott Vilma nénivel. Volt neki még egy szikrányi reménye, hogy Vilma néni látogatása talán fog valamit véglegesíteni vagy legalábbis tisztázni, amit oly nehezen lehetett csak megmagyarázni, és amit csak mint egy másik világ sejtelmének lehetett nevezni, de reménye nem került kielégítésre.

Vilma néni egy elegánsan öltözött öreg hölgy volt, ki őt alig vette észre. Éppen úgy, mint saját álom-személyisége, Vilma néni nem volt semmi más, mint a múltnak valami kísértete egy fátyolos világból, melyet ő, mint hatéves gyerek jobb, ha véglegesen elfelejti.