Kovács P. Zoltán: A senki

Az emberi közösségek szívesen állítanak emléket kiváló tagjaiknak, kopjafát, szobrot, emléktáblát, vélt, vagy valóságos érdemeikért, többnyire haláluk után, meglehet, hálából azért, hogy az illetők nem lábatlankodnak már többé ebben az árnyékvilágban, ám ezeket az emlékműveket az idő elporlasztja az emlékezettel együtt, száz év múltán már az egykori hírességek nevét is elfelejtik, olyan, akire kétszáz év elteltével is emlékeznek, talán millióból egy akad. Egyetlen kiválóság és egymillió senki...

Maros Kornél egyike volt az egymilliónyi senkinek.

*

Nehezen bukkantam rá barátom új lakóhelyére. A fővároshoz közeli település félreeső utcájában már kétszer is elhaladtam a megadott házszám előtt, amikor végre észrevettem a kopott feliratot: Egyesített Szociális Intézmények. A vedlett, földszintes épület, mintha szégyellné elhanyagoltságát, nem az utcafronton állt, mélyen bent az udvarban lapult, néhány csenevész akác takarásában.

A nyitott bejárati ajtón át klóros fertőtlenítőszer undok szaga csapott az orromba. A folyosón egy fehér köpenyes nőszemély állta utamat, egy hadsereget vezénylő tábornok pózában állva két másik fehér köpenyest dirigált, akik nem nagy meggyőződéssel huzigálták felmosórongyukat ide-oda a kockás kövezeten. Érdeklődésemre a testes, szigorú tekintetű asszonyság a folyosó végi nyitott ajtó felé bökött hüvelykujjával: - Arra! - aztán szemrehányóan hozzátette: - Most lett felmosva a kő!

Mint később megtudtam, az intézmény lakói egymás között csak Strázsamesternek titulálják a katonás modorú hölgyet. Állítólag még a téli hidegben sem engedi becsukni az ablakokat, mert utálja az "öregszagot".

A "Társalgó" feliratú helyiséget alattomos konyhaszag ülte meg, mintha rég elmúlt évtizedek összes kelkáposzta főzeléke és pacalpörköltje kísértene a falak között. A viaszos vászonnal letakart asztaloknál néhány bentlakó üldögélt, merev nyakkal figyelték a valószínűtlenül magasra szerelt tévéképernyőn futó reklámblokkokat.

Az ablak mellett magas, szikár, egyenes tartású férfi egy megviselt állagú, agyonolvasott könyvet tanulmányozott elmélyedve. Hátrasimított, hosszú, ősz haját befőttes gumi fogta össze a tarkóján. Sasorra, élénk tekintete, rendíthetetlen nyugalmat sugárzó, markáns vonásai a hollywoodi indiánfilmek karaktereihez tették hasonlatossá. Ő volt Maros Kornél. Azonnal felismertem. Ezüstszínű hajától eltekintve szinte semmit sem változott. Amikor feltekintett a könyvből, mintha egy másik világból pottyant volna ide, hunyorogva, kissé zavartan nézett körül, de aztán egy pillanat alatt visszazökkent a viaszos vásznas és kockaköves való világba. Bár csaknem húsz éve nem láttuk egymást, amikor megpillantott, semmiféle meglepetés nem tükröződött az arcán, mintha csak tegnap váltunk volna el, kezet nyújtott, lapát tenyerével megpaskolta a hátamat és hellyel kínált az asztalnál.

Amikor nemrégiben véletlenül megtudtam, hogy régi barátom miféle helyen tengeti az életét, alig akartam hinni a fülemnek. Bármit inkább el tudtam képzelni, mint azt, hogy Kornél egy öregotthon lakójaként fogja eltölteni hátralévő napjait. Az események mozaikkockáit sehogy sem tudtam összeilleszteni, a történetben nyilvánvalóan valami titok lappang, aminek feltétlenül utána kell járnom.

Kornéllal még a legelső munkahelyemen kerültem közelebbi ismeretségbe. Én huszonöt éves voltam, ő negyvenöt körül lehetett akkoriban. Kiváló szakember volt, ennek ellenére nem haladt a ranglétrán, meglett ember létére is csak kétkezi munkásként dolgozott. A munkahelyi atyaistenek - az igazgató és a pártvezetés - nyilvánvalóan nem kedvelték, de az öregebb kollégák körében tekintélye volt és a fiatalok felnéztek rá.

Egyik nap odajött hozzám és elmondta, hogy egy kisebb brigádot szervez vidéki munkára, szeretné, ha én is csatlakoznék hozzájuk. Úgy fogalmazott, hogy fasza csókák kellenek neki, belevaló, értelmes emberek, akik jó csapatjátékosok és nem félnek a munkától. Örültem, hogy engem is az ilyenfajta csókákközé sorol, és szinte gondolkozás nélkül igent mondtam, bár első hallásra nemigen láttam meg a nagy lehetőséget az ajánlatban.

Néhány hét múlva kiderült, hogy Kornél ennél jobbat nem is tehetett volna velem. Jártuk az országot mi négyen, hasonszőrű fickók, mindannyian afféle fekete bárányok, akik folyton maguk alatt fűrészelik a fát és kiesnek a hatalmasok kegyeiből. Minden héten más-más városba települtünk és javítottuk a cég vidéki kirendeltségeinek munkagépeit. Hóban, fagyban, hőségben, sárban, olajos mocsokban, mindig a szabad ég alatt dolgoztunk, vasúti restikben, útszéli kocsmákban ebédeltünk, alkalmi szálláshelyeken aludtunk.

Később mindannyian úgy emlékeztünk vissza erre a néhány évre, mint életünk egyik legszebb időszakára. A magunk urai voltunk és a legtöbb ember számára akkoriban elképzelhetetlen mértékű szabadságot és függetlenséget élveztünk. Egy olyan korban, amikor kötelező volt az igazodás a hatalom megszabta normákhoz és hatóságilag tilos volt a deviancia minden formája, mi kéjesen lubickoltunk a sehová sem tartozás gyönyörűségeiben.

Aztán a változások szele a szélrózsa minden irányába röpítette a kis csapatot. A cég csődbe ment, én külföldön vállaltam munkát, Kornéllal nem találkoztam azóta.

Előhúztam a táskámból egy palack jó öreg Johnnie Walkert és kiraktam a kopott viaszos vászonra.

- Mondd csak Kornélkám, tulajdonképpen mit keresel te itt, ilyen vén csatalovak között?

- Ha nem tudnád, már én is ilyen vén csataló vagyok. Egyébként rendes fiúk ezek, trottyostársnak szólítjuk egymást.

Kornél poharakat hozott, aztán elmélázva folytatta: - Tudod, különféle emberek vannak itt, különféle helyekről, mindenki hozott magával egy darabot a régi életéből és azt gondosan őrzi. Ez itt mindnyájunknak a végállomás, ugrálni már nem lehet, mert nincs hová.

Kornéltól sohasem állt távol a bölcselkedő hangvétel, de hihetetlenül gyorsan tudott váltani a legválasztékosabb beszédmodor és az ordenáré kocsmai szleng között. Ez akár szakmai ujjgyakorlat is lehetett a részéről, mert fiatal korában nyelvésznek készült, négy évet lehúzott a bölcsészkaron, még a hatvanas évek elején. Hogy végül mégsem szerzett diplomát, abban múlhatatlan érdemei voltak egy bizonyos Hozella elvtársnak, aki a kerületi művelődési ház egyik vezető embere volt akkoriban. Kornél, mint lelkes bölcsészhallgató, irodalmi kört szervezett az intézményben. Hozella elvtárs, aki a vezetői teendők ellátása mellett egy kicsit besúgó is volt, rendszeresen jelentéseket firkált az irodalmi kör tagjairól. Az államgépezet precízen működött: Kornélt három év letöltendőre ítélték, hivatalos megfogalmazás szerint a népi demokratikus államrend elleni izgatásmiatt.

Barátom nemigen beszélt a múltjáról, de egyszer nekem elmondta, hogy a vizsgálati fogság hetei alatt csaknem összeroppant. Alig hagyták aludni, a kihallgató tisztnek többnyire éjszakának idején is kedve szottyant egy kis beszélgetésre és felhozatta őt a cellájából. Székre térdepeltették és a verőlegények gumibottal ütötték a meztelen talpát. Iszonyú kínokat állt ki, különösen amikor még az előző napi "beszélgetés" nyomai is sajogtak.

Kornél higgadt szavai zökkentettek vissza a jelenbe:

- Nyolcvankilencben, a politikai változások idején úgy gondoltam, vége a hét szűk esztendőnek. Újságíró lettem és harminc évnyi pária lét után nagy kedvvel és reményekkel rugaszkodtam neki a munkának. Akkoriban valóságos sztár voltam, hirtelen seregnyi barátom támadt, olyanok is, akik addig szóba sem álltak velem. A lapnál a gyakornok lányok körülrajongtak és nők fogadtak kegyeikbe, akik azelőtt keresztülnéztek rajtam. Óh, nem is gondolnád, milyen könnyen megy ez! A politikába is alaposan beleártottam magam, még országgyűlési képviselőnek is jelöltek.

- De aztán minden rosszra fordult, egyre több olyan dolgot tapasztaltam, ami bántotta kényes ízlésemet. A sajtó madárkái egyre hangosabban csiripelték, hogy ideológiai irányváltás várható a lapnál. Egyik hétvégén meghívtak egy ünnepi politikai gyűlésre, ahol kis híján sikerült botrányba fullasztanom a magasztos eseményt. Mint "fontos személyiség", az első sorban ültem és múlni nem akaró röhögőgörcsöt kaptam, amikor zsinóros atillában, tányérnyi kokárdával a mellén fellépett a szónoki emelvényre Hozella elvtárs és dörgedelmes szónoklatban ostorozta a sorainkban megbúvó kriptokommunista nemzetárulókat. Még aznap este összecsomagoltam, másnap elintéztem néhány szükséges formaságot és két nap múlva már a Londonba tartó repülőn ültem.

Töltöttem egy pohárka whiskyt. Kornél elismerően csettintett, aztán folytatta beszámolóját.

- Ötven éves koromig nem utazhattam külföldre, hát alaposan bepótoltam a mulasztást. Bejártam fél Európát. Voltam pizzaboy Londonban, takarítottam a Cote d'Azur strandját Nizzában, kukásautót vezettem Barcelonában, porszívóügynök voltam Berlinben. Aztán, közel a hatvanhoz, elszegődtem hajósinasnak egy görög halászbárkára. Ez volt a legjobb, de végül kiújult a derékfájásom, fel kellett adnom. Amikor hat év múltán hazatértem, már a kutya sem emlékezett rám. Újból senki lettem.

- És a múltbeli érdemeid? Hiszen te már akkor is...

- Na látod, éppen ez az, amit a hozellaelvtársak sohasem fognak megbocsájtani nekem. De mindegy már. Finita la commedia.

- Már megint iszik? - a Strázsamester hideglelős hangja szakította félbe beszélgetésünket. - Mondtam már, hogy ez nem kocsma! Majd megint úgy jár, mint a múltkor, amikor nem ért ki idejében a vécére.

Megkockáztattam egy gyilkos pillantást az asszony felé.

Kornél az ablakon beszűrődő szelíd tavaszi napfény felé tartotta teli poharát. Mintha ezer kicsiny nap költözött volna a sivár helyiségbe, sok-sok apró kristály szórta szerte aranysárga sugarait.

- Látja ezt, angyalom? Maga szerint mi van ebben a pohárban?

- Látom hát! Nem vagyok vak. Valami sárga lőre. Az alkohol egészségtelen. Öl, butít és nyomorba dönt.

- Rossebet! Maga nem ért semmit. Ebben a korty italban benne van az univerzum minden csillaga, benne van az egész élet, régi emlékek, álmok, múlt, jelen és jövő. Angyalom, ez a pohár ital a barátom társaságában többet ér nekem, mint az egész hátralévő életem!

Néhány pillanatig még bámulta a kristálytisztán csillogó whisky csodálatos fényjátékát, aztán hirtelen felhajtotta az italt.

- El sem tudod képzelni, mennyire hiányzik... a vándorlás, a végtelen országút... Különösen ilyenkor tavasszal... Elmennék akár sofőrnek is, de ilyen öregen nem kellek senkinek... Na, majd az öregisten tán csak ád valami dolgot, ha a színe elé kerülök - fordította tréfára a szót Kornél, mintha szégyellné pillanatnyi elérzékenyülését.

- Ó, igen, már látom is, ahogy talpig fehér klepetusban állsz az angyalok karában és énekelsz.

- Egy frászt! Én az experimentális filozófia híve vagyok, a teremtés gyakorlati kérdései érdekelnek. Nem adom alább egy projektmenedzseri állásnál. Volna néhány használható ötletem... A mennyország, barátom? Egy otthonos kis kocsma, ahová bármikor beléphetsz, mindig ott találod azokat az embereket, jó cimborákat, kedves nőket, akiknek a társaságában valaha jól érezted magad ebben a földi életben. Áá, ha jól utánagondolok, ők egy egészen kicsi kocsmában is elférnének...

Már alaposan a fenekére néztünk, nem csak a pohárnak, hanem az üvegnek is, odakint besötétedett, ideje volt indulnom. Kornél kikísért az intézmény kapujához, ott nekiszegeztem a kérdést: - Mondd, tulajdonképpen hogy kerültél te ide? Volt neked egy jó kis lakásod a belvárosban.

- Egyszerű történet. Emlékszel Angélára?

Kornélnak volt egy lánya a nagyon rosszul sikerült és nagyon rövid életű házasságából. Angéla, ha jól számolom, most úgy negyvenöt körül lehet.

- Nos, amikor hazajöttem külföldről, még volt egy elég tekintélyes summa a bankszámlámon, abból, amit kárpótlásul kaptam a letöltött börtönévekért. Arra gondoltam, legalább nem kell úgy élnem, ahogy a mezei nyugger, aki korán reggel fogja a gurulós szatyrát és nekiered a városnak, mert olvasta a reklámújságban, hogy Rákosmicsodán, a Teszkóban akciós klozettpapírt lehet kapni. De Angéla elkunyerálta az egész összeget, "kölcsönbe", mert a barátjával vállalkozásba akartak kezdeni. A pénzt hamar eltapsolták, sőt valami szélhámosságba is belekeveredtek, még a lakásuk is ráment, a pasas lelépett, a lányom ott maradt fedél nélkül. Odaadtam neki a kéglit, valahol csak kell laknia. Vagy nem?

Alig két hét múltán ismét ott álltam a kockaköves folyosón. A Strázsamester ezúttal a jobbik arcát mutatta, beinvitált az irodájába, kávéval kínált.

- Sajnálom, hogy nem értesítettük idejében, de nem tudtam a címét. Éppen egy hete volt a temetés. A barátja az egyik hajnalon fogta magát és elindult az országúton. Csak úgy gyalogosan. A vasúti hídnál egy kamion elgázolta. A rendőrség szerint baleset volt...

- A lánya ott volt a temetésen?

- Nem, de két nap múlva eljött. Felforgatta Kornél szekrényét és fiókját, elvitt mindent. Fenyegetőzött, hogy feljelenti az intézményt, mert elsikkasztottuk az apja pénzét.

Aztán, mintha visszatalált volna valódi énjéhez, félhangosan, magában zsörtölődve, hozzátette: - A vén hülyéje! Elindul csak úgy, neki a világnak. Miér' nem tud megülni a valagán az ilyen? Pedig itt megvolt mindene. Még az anyja hasába' se volt ilyen jó dóga. Hát nem?!

Jó volna hinni, hogy Kornél barátom most a végtelen égi országutakon kóborol, kedvére. És bizonyára jót kuncog magában a Strázsamester furcsa nekrológján. Vagy tán éppen az Úristen előszobájában üldögél öltönyben, nyakkendőben, frissen zselézett hajjal - az állásinterjúra várva.