Krikovszky Péter: Betti

Anyám emlékére

Betti helyes, csinos kislány volt. Az iskolában szorgalmasan tanult és mint minden társa, ő is járt szolfézsra, külön zongoraórákra. Ez a korosztályához tartozó gyerekek szüléinél szinte kötelező pénz kidobás volt, inkább csak a gyerek délutáni elfoglaltságának, felügyeletének biztosítására. A zenét tanító nénik sokat szenvedtek a sok tehetségtelen gyerekkel, míg azok, de inkább a szüleik megértették, hogy inkább úszni, vagy lovagolni kell őket vinni délutánonként, az sokkal drágább és még kevésbé hasznos.

Betti esetében más volt a helyzet. Hamar kiderült, hogy zongora tanárnőjét már túlszárnyalta és Isten adta tehetsége van a zenéhez. Szülei kezdeti ellenállása ellenére elérték, hogy a rosszul fizető, strapás zenei pályára menjen. Így a kislány zenei gimnáziumba járt, majd rögtön felvételt nyert a Zeneakadémiára. Zongora és zeneszerzői szakot választott. Tanárai nagy jövőt jósoltan neki. Fellépett koncerteken, majd megvolt az első önálló estje. Álmai nagy terve volt egy önálló zeneµ megalkotása. Mindig hordott magánál kottapapírt, s jártában/keltében néha előkapta és jegyzetelt rá hangjegyeket. Őt a zene mindenhova elkísérte, gyakran előfordult, hogy nehezére esett válaszolni, vagy egyáltalán reagálni az éppen aktuális utcai, vagy társasági környezete ingereire. A zene világában élt, nem a valóságban.

Hamarosan szép lánnyá serdült, a derék legények szeme is megakadt rajta, mígnem egy deli legény csakhamar feleségül vette. Nagy, igaz szerelem volt, egymás tökéletes megbecsülésén alapult kapcsolatuk. A férj nem értett a zenéhez, műszaki dolgokkal foglalkozott, volt egy önálló vállalkozása.

Minden szépen alakult, mígnem kitört a második világháború. Betti megszülte első, majd második gyerekét, akikben mindkettejüknek sok öröme telt. Betti érezte, hogy zenei terveit, a zongorát, a nagy szimfóniát későbbre kell halasztani, az életük folytatása, a gyerekek most őt nem nélkülözhetik. A segédkező bejárónőnek, takarítónak hamarosan fel kellett mondani, egy keresetből már nem tellett. A zongora tetejét elfoglalta a pelenkázó hely, de zenélni úgy is már csak a nap végén jutott volna idő, akkor meg már mindenki aludt és nem volt tanácsos zajongani.

A férjet behívták katonának, újabb gondok, a szaladó napok 24 órája épp csak a legfontosabbakra volt elég... Betti kétségbe esetten bizonygatta magának, hogy ez nem tart, nem tarthat sokáig, ez csak egy rövid kényszerszünet, mindjárt megnőnek a gyerekek és ott folytathatja, ahol abbahagyta.

A férj fél éves folyamatos szökés után visszatért a frontról. Ismét felcsillant a normális élet reménye.

Betti, mikor a gyerekek már iskolába jártak, nagy nekibuzdulással ismét felnyitotta a zongora tetejét, felidézte kedvenc darabjait. Elővette régi kotta papírjait, próbálta azokat is rendezni. Nehezen ment. Akkor elkezdett gyerekeinek komponálni, játszani. Nagy kedvvel játszott, családja hálás közönségnek bizonyult kezdetben. Aztán a gyerekek iskolai ünnepségeire írt kisebb, könnyű darabokat. A gyerekek is jól fogadták, könnyen megtanulták, szívesen énekelték dalait. De azt senki sem tudta, hogy ő szerezte azokat...

Férje bíztatta, hogy a komoly zenei ambícióit sem szabad feladni egy ilyen tehetségnek! És ezt erősítették meg az egyetemi évfolyam találkozók is, ahol régi társaival, tanáraival találkozott. Hiszen messze ő volt a legtehetségesebb, ezt az időközben befutott, híressé vált társai is elismerték.

Egyik tanára kérte, jelentkezzen nála, próbálnak neki való helyet keresni a zenei életben. Betti nagyon izgult. Férje átvette a gyereknevelést, hogy mentesítse, de sajnos, a házi munkában nem volt járatos, s végül Bettinek több munkát, mint könnyebbséget okozott. De ezt nem lehetett megmondani, megbántani egy öntudatos, segítőkész teremtés-koronát!

Betti gyakorolt, gyakorolt, egyre fáradtabb lett, végül elhalasztotta a meghallgatást. Elhalasztotta egyszer, kétszer, s mikor már nagyon kínos volt, hát elment. Tehetsége, zenei tudása megvolt, nem veszett ki belőle, de valahogy elment az önbizalma. Tudta, ujjaival futtatta a dallamokat, de valahogy az átérzés, az önbizalom, a megnevezhetetlen, amire mondják, hogy őstehetség, nem akart visszatérni. A tanára nagyon kedves, bátorító volt, de mindketten érezték, tudták az igazságot. Megbeszélték, hogy bármilyen jó, sőt fantasztikus a játéka, az idő a klasszikus stílus fölött eljárt, ma már a közönség mást kíván, most a gépzene, az űrutazás, a fantasztikumok zenéje az eladható.

Gyakorolni, gyakorolni és gyakorolni, behozni az elmúlt időket, elővenni a kottapapírt és lejegyezni a benne zengő dallamokat, a nagyívű diszharmóniát és feloldani szépen, egyszerűen, magától érthetően harmóniává... Kezdje kisebb művekkel? Menjen vissza a szolfézs órákra? A zongoraórákra? Írjon gyermekdalokat? Vagy vesse bele magát a modern zenébe?

Betti érezte, hogy ez már sok neki... Férje bíztatására megpihent, visszatért családja, gyerekei gondjaihoz. Hirtelen úgy érezte, ez volt az utolsó pillanat, mert már azokat is kezdte elveszíteni. A kamaszok nagyon megsínylik a szülők, különösen az anya hiányát. Szemrehányást tett magának, hogy milyen önző volt és nem akart többet zenével foglalkozni.

De a tehetséget nem lehet még erős akarattal sem elfojtani, akaratlanul is a dallamok, mint távoli szózat, zengtek elméjében, úton-útfélen.

Kivárta, míg gyerekei megnőnek, megházasodnak, kirepülnek otthonról.

Itt a várva-várt szabadság! Fel lehet nyitni végre, lelkiismeretfurdalás nélkül a zongora fedelét és játszani, játszani, játszani bolondulásig!

Anyuka váratlanul beteg lett. Ágyhoz kötve élt, nem tudott magáról gondoskodni. "Nem lakhatnék nálatok?" kérdezte "Nem fogok sokat zavarni, s hisz te nem dolgozol!" Betti három napig sírt, ügyelve arra, hogy senki se vegye észre. Hát persze, nem dolgozik. Nem adhatja anyukát menhelyre! Nem lehet ilyen önző!

Beleolvasott a nagy művészek, zeneszerzők, festők, írók, költők életrajzába és döbbenten tapasztalta, hogy azok magánélete tele van tragédiával, a környezetük többnyire tönkre téve, elhagyatva, kisemmizve... Az igazi művészt a saját tragikus sorsa teszi naggyá? Nincs benne elég nagy tehetség arra, hogy mindennek hátat fordítva, "megvalósítsa önmagát?" Hogy elhagyja a férjét, a gyerekeit, a szüleit, mindenkit, aki él körülötte és csak a sikert, a dicsőséget hajszolja? Hogy bármit megtegyen, csakhogy rivalda fénybe kerüljön?

Betti konstatálta, hogy ő nem ilyen nagy tehetség. Odavette a beteg öreget, és már csak néha zongorázgatott, jegyezgetett.

Az öreg csakhamar meghalt, utána a férje lett otthonülő, minden zajra ingerlékeny, majd ő is meghalt.

Betti elővette régi kottáit, jegyezgetett, játszott a zongorán, már csak a szomszédok szóltak, hogy csendesebben, vagy ne most...

Sokat dolgozott. Úgy érezte, végre megvan a nagy óda, amibe most már sokkal több élettapasztalatot, érzést tudott megszólaltatni. A zongora mellett nőtt a kottapapírok oszlopa, ő pedig boldog volt, végre boldog!

Mégis, szerette volna valakinek eljátszani, megmutatni, érezni, hogy nem élt hiába, nem pocsékolta el mégsem az isteni tehetségét! Bár gyerekei, unokái ünnepek alkalmával rendszeresen felkeresték, megköszöntötték, mégis egyre magánosabbnak érezte magát. A látogatókat nem nagyon érdekelte, mi történik vele, inkább mindegyik saját, vagy gyermekei sikertörténeteivel halmozta el, az ő sorsát rendben lévőnek tartották. Mikor elmentek, Betti még sokáig ült egyedül a csatatérként ottmaradt asztalnál, sorba vette az asztal körül ülőket, felidézte arcvonásaikat, a beszélgetést velük, így memorizálta szeretteit. Kicsit beszélgetett velük, ha azok nem is válaszoltak... Az egyedüllét burka szorosan összezárult körülötte...

Felkereste zenetanárát, akitől annyi bíztatást kapott. Megbeszéltek egy találkozót.

,,,,és a megmérettetés előtt egy balesetben váratlanul életét vesztette....

A gyermekei szórásos temetést rendeltek, így sírköve, emléke fizikálisan nem maradt.

A hagyatékot a gyermekek felosztották egymás közt. A sok kottapapírt - zenei műveltség hiányában - a PAPÍR feliratú, kék, szelektív hulladék tárolóba vitték, így szellemi emléke sem maradt fenn.

Bettire utaló utolsó emlék egy apróhirdetésben volt már csak fellelhető:

"Alig használt zongora, megkímélt állapotban, kissé lehangoltan, eladó"