Kulcsár Tamás: Palackba zárt történet

Egyszer egy palack, benne egy üzenettel kihajózott a nyílt óceánra.

Csak úszott, csak úszott, föl, le, himbálózva a hullámok tetején, egyre beljebb, egyre távolabb a partoktól, míg nem végül teljesen eltűnt az óceán végtelen kékjében.

A palack egy piciny Csendes-óceáni szigetről indult el hosszú útjára. Ezt a szigetet az Új-Zélandi partoktól 2000 kilométerre, a déli szélesség 15. és 19. foka között, a Fidzsi-szigeteki köztársaság szigetcsoportja között találjuk. De most ne álljon neki senki keresgélni a térképen, inkább kövesse tovább a palack hosszú, évtizedeken átívelő útját. Több emberöltő, egész pontosan százötven év telt el amióta ez a szerető, gondos kéz, aprólékos munkával, kókuszszálakkal átfonta, hogy óvja, védje a palackot a természet minden viszontagsága, a zátonyokhoz való odacsapódás ellen. A kókuszszálak bölcsőként fonták át az üveget. Hála Moinita előrelátásának a palack kiállta az idő próbáját, az üveg nem repedt, a viasz zárt, a levélpapír száraz, az üzenet pedig szépen, olvasható maradt.

Ki tudja meddig és mióta várakozott már ez a palack a tengerparton, a homokba fúródva, eltemetve, hogy valaki végre megtalálja, kibontsa, és elolvassa a benne rejlő üzenetet. Így esett meg, hogy a XXI. század elején, Panama tengerpartján egy kutya kaparni kezdett a homokban, és rátalált egy XIX. századi palackra. Font már rohant is vele gazdájához Juliohoz farok csóválva, boldogan mutatva legújabb zsákmányát. Julio meglátva, hogy mit talált kutyája azonnal elvette tőle. Amint Julio a kezébe vette a régi palackot a kókuszszálak meglazultak, elengedték védő szorításukból az üveget. Feladatuk ezennel végéhez ért, az üzenet immáron célba ért, igaz, hogy nem ahhoz, akihez címezték, de ezt a kókuszszálak, a palack és a papír nem tudhatták. De ha még tudták volna sem tehettek volna semmit. A sors így hozta, hogy Julió a panamai angol tanár és kutyája Font találja meg Moinita egy messzi korból, egy távoli szigeten írt üzenetét:

Kedves Robert!

Visszavárlak! Itt az örökzöld pálmaerdők dzsungelében, ahol a fák és cserjék ezernyi virága ontja, bódító, édes illatát. Ahol a tenger tündöklő kékje a végtelen messzeségbe ér, és még hosszan folytathatnám a sort, de minek, ez a sok csoda nélküled úgy sem ér semmit. Nagyon hiányzol.

Még most is érzem, amit akkor éreztem, amikor odaléptél hozzám és rám néztél, azokkal a mély, gesztenyebarna szemeiddel... Azóta nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád. Még a hangod színét is feltudom idézni. Itt cseng fülemben ismeretlen nyelved, furcsa dallama: "Ájohev drink plisz" Én sajnos akkor még nem értettem belőle egy kukkot sem. De a te kísérőd, egy ismeretlen, mogorva alak, aki a mi nyelvünket és a tietekét is ismerte, rám mordult és azt mondta:

- Eriggy te lány, hozz vizet az úrnak, de tüstént! Nem hallottad, hogy inni kért?

Azóta minden nap, ebédidőben átszöktem hozzád, a cukornád ültetvényekre, emlékszel, vizet és gyümölcsöt vittem neked, és Te mindig kedvesen rám mosolyogtál és csak annyit mondtál "köszönöm".

Egyszer akartam adni neked egy nyakdíszt, de te pénzt akartál adni érte.

Hiába magyaráztam neked, hogy ez "tambuá" ajándék. Végül nem fogadtad el.

Tudod mi fidzsik szoktunk önzetlenül is ajándékozni. Mert szeretünk adni.

Látod nem mind vagyunk vademberek, nem minden fidzsi szigeteki eszik "pauka balavát" az-az ember húst ebédre. Mi fidzsi nők is olyan érző, szerető emberek vagyunk, mint a ti fehér, angol hölgyeitek.

Erről jut eszembe, hogy amióta elmentél a szigetről azóta sok minden változott. Az emberevés is jelentősen csökkent, keretek közé lett szorítva, hála a mi bölcs királyunknak Thakombaunak és a ti kormányotoknak, fokozatosan minden rendeződni látszik. Egyre több hajó érkezik a szigetre, minden féle országból jönnek emberek. De hiába kérdezem őket a ti nyelveteken, nem tud rólad senki, semmit. Nincs hír felőled... Remélem jól vagy. Ha eljut hozzád levelem ígérd meg, hogy legalább válaszolsz, üzensz nekem!

Gondolom meglepődtél, hogy angolul írok. Nem én írtam, sajnos ennyire jól nem tudok, pedig igyekszem. A kikötőben találkoztam egy kereskedővel, ő segített, lefordította nekem ezt a szöveget angolra. Miután elolvasta az eredeti, fidzsi nyelven írt levelemet a következőket mondta:

- Szívesen lefordítom, mert ez a levél "totoka" értsd beautiful. De sajnos az esély nagyon kicsi, hogy ez a levél valaha is el fog jutni a címzetthez. A kék víz hatalmas, a távolság óriási, az áramlás kiszámíthatatlan. De igazad van Moinita, sosem szabad fel adni a reményt. Valamiben hinni kell, mert ahol nincs hit és remény, ott élet sincs.

De én tudom, hogy célhoz fog érni levelem. Ha más nem, valaki előbb-utóbb biztos megtalálja és elviszi majd neked kedves Robert.

Ameddig csak felkel a nap, én kimegyek az öbölbe és várni fogom a hajódat, hogy amikor befut a kikötőbe én borulhassak a nyakadba elsőnek.

Tudom, hiszek benne, hogy Te egyszer el fogsz jönni, érzem, hogy így lesz.

Én pedig várni foglak, mindig, örökké!

Üdvözlettel!

Moinita

Kelt. Fidzsi, március, 1868