Lányi Géza: Idős ember hitvallása

Fáradt elmémben kavarog sok kósza gondolat,
Idegen már számomra minden fürge mozdulat.
Változatosak napjaim fehértől szűrkéig,
Találok még némi örömet, ki tudja meddig.

Az én koromban nem nagy zajjal zajlik az élet,
Néha még a csendnek halkulását is megéled.
Mily szomorú tény, lépteim alatt a föld már nem reng,
Napjaim múlnak szerényen, nincs már ütem sem rend.

A kis fekete tücsök is milyen észrevétlen,
Nappal csendben van és a fű alatt lapul tétlen.
Rálelni sötét éjjelen még nehezebb lenne,
Ha olyan szép csengő hangon nem ciripelne.

A fekete rigó is éjjel rejthetné magát,
De élvezettel hallgatjuk a gyönyörū dalát.
Piciny szentjánosbogár, nappal szinte sehol sincs,
De éj sötétjében ragyog mint csodás drága kincs.

A szürke szamarat sem látnánk a sűrű ködben,
Ha oly éktelen hangon nem rikoltana közben.
Hideg téli ködben a füst eltüntetné magát,
De érezzük a kellemetlen és csípős szagát.

Egy kipukkadt műanyag zacskó durranhat nagyot,
De annak a híre nem éli meg a holnapot.
Mindenki nagyon vágyik észrevétetni magát,
Észleljük kinek szépségét, kinek meg illatát.

Idős korban ha fogytán már az erőnk, semmi vész,
Szerencsések vagyunk ha megmaradt a józan ész.
Alkossunk valami jót, hasznosat magunk körül,
Akkor a létünknek lesz még aki szívből örül.

Ne legyen elfáradt idős életünk se sivár,
Akkor akad még olyan, ki tőlünk valamit vár.
Kopár legelőn szívesen gulya, nyáj nem legel,
Kiszáradt mocsár környékén gólya sem kelepel.

Alkothatunk még valamit, bár sokan nem hiszik,
Csak sekély tó vizének a hullámai kicsik.
Én gondolataimat szerényen versben írom,
Míg elmém cserben nem hagy és erővel is bírom.