Lornagnes Mars: Szerelemjel

Fel-felizzó vágy, emésztő bozóttűz vagy bennem,

ha te nem fogadsz lelkeddel, nincs már hová mennem.

Éles késsel csontig hasított puha szélű seb -

gyomként vadul nősz bensőmben, sűrű port ver lépted.

Érzelmeim, mint giccsesen cirádás falfirkák,

szerelemjelek rajzolódnak ki elhagyott helyek betonfalán.

Elragadtatva átjár a láz, tüze rág, ha hagyom,

belém égtél forró nap után, hűvös hajnalon.

Nem gyógyuló forradásnyomok tarkítják testem,

hegek ábrái, mint tetoválások szövetemben.

Meggyötörve fulladok érzelmeim árjába,

titokhéjjal óvón védelmez felszálló ködpárája.

Némán peregnek a képek, mint diafilmkockák,

nyitott ajtódban még pillanatnyi várakozás...

Arcom viaszát könnycseppár szakítja ketté,

ablaküvegen végigszaladó esőcseppként.

Ünnep vagy bennem mindig, mélység és magasság;

csendben zene, majd sötétben bujkáló világosság.

Lelked átadtad, birtoklom, én adom erejét,

az enyém nálad leli asztalát, fekhelyét.

Örökölt sorsom vagy, gazdagon pazar hagyaték,

istenségtől való mámoros ajándék.

Jelet hagytál, mi néha csak fáj...

Stigma vagy rajtam végtelen, éber álmodás,

örök lenyomat, istenkáromló végső állomás.