Mészáros István (robe): Lelkemben hagyott jelek

Gyermekkoromban a kedvenc helyem a konyha volt. Annak is az az oldala, ahol a sparhelt ontotta magából a meleget. Mellette egy kosárban frissen hasogatott száraz fahasábok sorakoztak, nagyság szerint szétválogatva. A vékonyabbak kellettek gyújtósnak, a vastagabbak pedig lassan égtek el, tartották sokáig magukat a tűzben. A szenes tartóban néhány szem szén várakozott a sorsára, de ezeket ritkábban használtuk, mert drága volt. A fehér kis tűzhely sütőrészében mindig volt valami kis meglepetés, valami ropogtatnivaló. Kenyér, kalács vagy egyéb finomság. Felül a teteje nagyon érdekes volt a gyerekszemnek. Koromfekete forró sima focipályán - mert olyan volt mint egy kis focipálya -, Nagymami tologatta erre arra az edényeket. Ütött kopott piros fazekak, lábosok, kisebb-nagyobb változatban cseréltek helyet egymással, attól függően, hogy éppen melyik melegítésére volt szükség. De volt a jobb hátsó sarkában még vasaló is rajta, hogy kéznél legyen, ha kell.

A finom illatok mellett, a kellemes meleg ami engem a konyhába vonzott. Ilyenkor, mint egy kiskutyának, mindig került valami finomság innen-onnan elő, amit hamarjában el tudtam fogyasztani. Nagyanyónak olyan csodaköténye volt, hogy szerintem abban teremtek a gyümölcsök, a cukorkák, a nyalókák. Mintha mindig tudta volna, hogy éppen mit szeretnék. Igazából az ő kis sámlijára szerettem bevackolni magam. Erre szokott ülni, amikor zöldséget, répát, hagymát, pucolt. Ölében egy nagy tállal, abba adagolta a levesbe valót. Ilyenkor igyekeztem a konyha másik szegletében helyet találni, mert az én szemem a hagyma mindig kibírhatatlanul csípte. Hogy ő hogyan bírta könnyezés nélkül örök titok marad. És közben szünet nélkül mesélt olyan dolgokról, hogy mi volt a szomszédban régen, kik hol laktak, mikor költöztek a mostani házba, hogy kinek merre kószált el a tehene, hogy ki milyen gyakran megy a kocsmába, melyik szomszéd milyen volt fiatalon, csupa fontos és érdekes dologról.

A sparhelt mellett, a meleg közelében volt egy sezlon, de arra gyerek csak nagy ritkán fekhetett. Az a hely Nagypapi helye volt. Amikor kintről a hidegből jött befelé, hallottuk hogy az ajtó mellé odakészített söprűvel letakarítja csizmájáról a havat. Egyet kettőt dobbant és benyit. Csizmáját papucsra cseréli, körbenéz és megy melegedni a sparhelt mellé. A hidegtől vörös arca hamar felmelegedett. Még a lábai is felengedtek egy kicsit, aztán vissza az udvarra. Nagyanyó tudta hogy az ebédet jött kikémlelni, vajon mikor lesz kész, de mivel nem kérdezte, ő nem mondta.

Nagypapinak mindig volt dolga a hatalmas kertben, a sufniban és az állatok körül. Tyúkok, kacsák és még malacok, nyuszik is voltak, nagyon szerettem nézegetni őket. A szomszédban tehén is volt. Na az egy csudajószág. Hatalmas termet, szarva is van, de nagyon szelíd, senkit sem bánt. Mondjuk én nem merészkedtem nagyon közel hozzá. A szomszéd minden este hozott frissen fejt tejet. Nagyanyó egy konyharuhán átszűrte, lehűtötte és akkor nagyon finom volt a frissen sült kaláccsal. Ebéd előtt én is ki szoktam menni egy kicsit játszani a kutyával vagy segíteni Nagypapinak. Persze nem voltam nagy segítség, de türelmes volt és mindig kitalált nekem valami apró kis feladatot. Most is volt mit tenni-venni, mert a holnapi disznóvágásra készültünk.

Amikor a kistemplom harangja elütötte a delet, Nagyanyó is megjelent az ajtóban jelezvén, hogy kész az ebéd. Tudtuk, hogy nem csak hogy kész, de már meg is van terítve és csak ránk vár. Gőzölgött a forró leves, a tetején sárga zsírfoltok és zöldség zöldje tekergőztek és olyan illata volt, ami évtizedek után is élénken él bennem.

A disznóvágásban két rossz dolog van. Az egyik az, hogy nagyon korán kell kelni, a másik pedig az, hogy nagyon hideg van még. Pizsamában nézelődtem az ablakból, amikor már jöttek a komák, szomszédok segíteni a munkában. Nagypapi poharakkal várta őket, amiket aztán meg is töltött azzal a pálinkával, amiről olyan rengeteget tudtak beszélgetni utána. Jöttek asszonyok is, némelyikük hozott magával óriási fazekat. Nagyanyó sürgött forgott, rendezkedett, ő volt a karmester. Mondta is:

- Édes Pistám ne sajnáld a pálinkát, töltsél a komáknak, ne álldogáljanak üres pohárral! Nagypapi meg töltögetett szót fogadóan. A sorban érkezőknek is, persze nem felejtette ki a saját poharát sem ilyenkor. Nagyanyó a szeme sarkából figyelte, hogy mennyi az annyi, nem akarta hogy túlzásba essen Nagypapi. Bár őt még soha senki nem látta úgy, hogy meglátszott volna rajta az ital. A szeme talán élénkebben csillogott, de ennél több semmi. Faggatták is, hogy mi a trükkje, hogy csinálja, hogy amikor mindenki kidőlt, ő még iszik egyet, és mintha semmi sem történt volna, megy a dolgára.

- Nincs semmi trükk ebben. - Mondogatta ilyenkor és halványan elmosolyodott a bajsza alatt. Büszke is volt rá Nagyanyó és most is a komákat féltette inkább, mert végtére is munka van, majd utána jön a mulatozás.

- No, ha már elég bátrak kendtek, meg kéne nézni azt a malacot! - Szólt oda biztatóan, mire Nagypapi átvette a parancsnokságot.

- Sanyi, Józsi gyertek, hárman elegen leszünk.

- Laci bátyám hozza késeit, mi elkapjuk a malacot addig.

Innen már ment a dolog, mert összeszokott kis csapat volt ez. Nagypapi egyedül kivezette a malacot, akinek persze nem akaródzott kijönni, érezte szegény a vesztét. De Nagypapinak nem okozott gondot, egyedül is megbirkózott vele, kiegyengette a többiek elé, akik szokás szerint, ki elől, ki hátul keresett fogást. A böllér - mert Laci bácsi az volt -, nagyon értette a dolgát. Egy pillanat alatt elhallgattatta a malacot, örökre. Beindult a nyüzsgés, ezt szerettem nézni, ahogy mindenki tudta mi a dolga. Nem volt senki aki egy helyben állt volna. Mint egy kis hangyaboly, nyüzsgött az udvar. Az asszonyok a malacot mosták, a férfiak a nagy asztalt állították a helyére. Már melegedett a víz a nagy fazekakban. Amikor a malac tiszta volt, következett a pörzsölés. Aranybarna és kemény ropogós lett a bőre. A leperzselt szőr és a megperzselt bőr illata, csak fokozta a disznóvágás hangulatát. Régebben szalmával rakták körbe a malacot és azt meggyújtva ment a pörzsölés, de most már volt gázpalackja Nagypapinak, amivel sokkal gyorsabban ment a munka. Nagyon értett hozzá és azt, amikor valaki ügyesen dolgozik azt nézni is jó. Körbe is állták a komák és nézték, közben:

- Pista még a lábát, a körmét!

- Még hátul a farkát feketére pörköld!

- A fülét, jó ropogósra csináld!

Nagypapi fölnézett: - Ejnye no, de okosak lettetek hirtelen! - de persze nem haragudott, szerette csinálni a dolgát és szívesen ment a szomszédokhoz segíteni is, ők pedig gyakran hívták.

Amikor késznek érezte, megint az asszonyok következtek. Erős kefékkel és vízzel letisztították a bőrt, előkészítették a feldolgozásra. A férfiak rágörgették a malacot a mellette lévő asztallapra, majd azzal felemelték és visszatették az asztallapot a lábaira. Nagypapi élezte a kését, amit nagy becsben tartott, másra nem is használta csakis a hús darabolására. A fejet választotta el elsőnek a testtől, amit pár vágással fel is dolgozott:

- Fülek, orr megy kocsonyának, az archús bepaprikázva lesz a legjobb - adta az iránymutatást, mire a többiek ennek megfelelően tették a porciókkal a dolgukat.

A két első láb következett:

- Ezt a csülköt nézd meg Sanyi - tartotta a koma elé.

- Hát ez már nem táncol az biztos - bölcselkedett Sanyi koma.

Jött a két hátsóláb, nagy kerek sonkákat kanyarított Nagypapi.

- Ezek mennek a füstre, igaz Angyalom? - fordult Nagymami felé, aki helyeselt és gyors mozdulatokkal tette a dolgát. Főzte amit kellett, sütötte amit kellett. A frissen sült hús ínycsiklandó illatára összefutott a nyál a számban nekem is. Tudtam, hogy Nagymami a legjobb szakácsnő. Sorban álltunk a finom sülthusiért. Előtte természetesem megint megteltek a pálinkáspoharak.

- Töltsd tele a fiatalembernek is - viccelődött Sanyi koma.

- Gyerek az még, de majd ha felnő... - nézett rám Nagypapi és még kacsintott is hozzá. Jártak a kések a férfiak kezében. Vágtak, szeleteltek, porcióztak, és húst daráltak.

A darálthús fűszerezése Nagypapi dolga volt. Külön keverte a csípőset, külön a simát, és volt egy tálban félretéve, amivel még várni kellett. Nem sokat kellett várni, mert megérkezett a falu vadásza Gyuri bácsi. Hozott magával egy kis vaddisznóhúst. No erre várt Nagypapi. Ezzel darálta össze a félretett húst.

- A férfi már csak így szereti. Kicsit megbolondítva. - mondta Nagypapi. Nagyanyó ezen mosolygott magában és közben a többi asszonnyal mosták a beleket, amikbe beletöltik a már kész tölteléket. Szerettem nézni, ahogy a hozzáértő kezek alatt kanyarogtak készre a kolbászok.

Nagyanyó és a többi asszony összegyúrta a hurkának valót is, főtt rizst, áztatott zsömlét. Mindig készült májas is és véres is. Már állt a füstölő mire minden készen lett. Nagypapi akasztgatta be a kolbászokat. Azok csillogtak, csepegtek még. Készült disznósajt is. Teletömte Nagypapi, és egy nagy, lapos és nehéz követ tett rá, arra még a vas üllőt is, hogy jól kipréselődjön. Milyen finom lesz az majd egy friss szelet kenyérrel.

Délutánra már készen is voltak, a takarítás utolsó részét végezték. A férfiak már pihentek, volt aki még a sülthusiból falatozott, volt akik már csak nagypapi saját készítésű borát kóstolgatták. Heccelték is vele:

- Na mondd csak Pista, úgy igazán, mennyi cukor kellett bele hogy ilyen édes legyen?

- Nincs abban több mint amennyi kell. - mondta Nagypapi tudományosan.

De azért még csipkelődve hozzátette:

- Persze nem árt, ha az ember ért a szőlőhöz és a borcsináláshoz egy cseppet. - Persze mosolygott mindenki. Általában nem volt szokás más borát dicsérni, mindenkinek a sajátja volt a legfinomabb, amihez mindenkinek meg volt a saját titkos receptje.

Késő estig ment a beszélgetés, borozgatás, amikor aztán elkezdtek búcsúzkodni. Nagymami mindenkitől elköszönt egy kisebb csomaggal:

- Csak egy kis kóstoló az asszonynak.

- Egy kis sütemény a lányodnak.

- Tudom, hogy szeretitek, nektek külön csomagoltam ezt azt.

Szerette is mindenki Nagyanyót, olyan volt mintha mindenki Nagyanyója lett volna. Én mindenkitől kaptam egy fejborzolást elköszönésképpen. Amikor már üres lett az udvar Nagypapi még elrendezte amit kellett, hogy rend legyen.

- No Angyalom, jól sikerült ez a nap! Tele lesz a spejz hamarosan!

Álmos szemekkel pislogtam, mintha most vette volna észre Nagyanyó:

- Ej a teringettét, ez a gyerek meg még nem alszik. Mars az ágyba gyorsan, holnap nem alszunk egész nap, hiszen valakinek a születésnapja lesz!

Tizennégy éves lettem ma. Az ünnep alkalmával Nagyanyó mindig kitett magáért. Még a szokásosnál is finomabbnál finomabb ebédet tett elénk az asztalra. De nem csak ezért vártam annyira izgatottan. Nálunk az volt a szokás, hogy az ebéd után köszöntjük fel az ünnepeltet. Ez alkalommal én voltam az ünnepelt. Még Nagyapó is szépen felöltözött miután bejött az udvarról. Kezében egy díszes csomagot szorongatott, amiről nem tudtam levenni a szemem. Lassan fogytak a fogások, miközben úgy éreztem, hogy ólomlábakon vánszorog az idő. Utána pedig tudom, hogy mindjárt itt a délután és alig marad valami az ünneplésre, olyan gyorsan fog repülni. A desszerthez már nem is tudtam nyúlni, annyira szerettem volna látni, hogy mit rejt a csomag.

Amikor végeztünk, Nagyanyó letakarította az asztalt, Nagyapó felállt.

- Boldog Születésnapot kívánunk neked fiam. - és átnyújtotta az ajándékom.

Szerettem amikor fiamnak szólított és nem unokájának. Ebben benne volt minden gondoskodása és szeretete. És még valami leírhatatlan érzés volt benne. Hogyha tehetné, az egész világot nekem adná ebben a csomagban.

Izgalommal bontogattam az öreg kezek által hajtogatott, leragasztott csomagot. Ők ketten elfogódottan és türelmesen néztek közben. A kiskamaszok zavarával és ügyetlenségével küzdöttem, de sikerült kicsomagolnom. Egy doboznyi színes, fa építőkocka volt benne. Felnéztem a várakozó tekintetekre.

- De Nagypapi, egy tizennégy éves gyerek már nem játszik építőkockákkal. - mondtam mosolyogva.

- Ó, dehogynem. Még én is szívesen építgetek belőlük ezt azt. - válaszolta. - Kezdd csak el és meglátod milyen örömöt okoz, amikor sikerül felépíteni valamit. Ezek varázskockák ám. - tette hozzá és a szeme érdekesen csillogott hozzá.

Kicsit csalódottan kezdtem neki. A színes, különböző méretű és alakú kockák szép sorban voltak elrendezve. Boltívek, háromszögek, téglaformájúak, hengeres és szögletes oszlopok sorakoztak egymás mellett. Ahogy rakosgattam szépen sorban haladva, még nem is tudtam mi lesz belőle, de idővel elkezdett érdekelni. Szerettem volna egy nagy, magas várat építeni.

Minden kockáját felhasználtam a készletnek. Színes teteje lett, vastag falakkal, tartóoszlopokkal, ablakokkal, széles kapuval. Büszkén néztem föl, vajon mit szólnak a művemhez.

- Nagyon ügyes vagy! - szólalt meg Nagypapi kis várakozás után.

- Ilyet minden öt éves gyerek tud építeni. - mondtam mosolyogva.

- Lehet hogy tudnak hasonlót építeni, de nem hiszem hogy meg is értik mit építettek.

- Tudod ez a vár nagyon szép. Csillogó tetővel, ami messziről is látszik. Hirdeti a létezését, idevonzza a látogatókat. Erős falak tartják ezt a színes tetőt. Ezek a falak nélkül, a tető hiába csillogna, nem venné észre senki. Ezek a falak és tartóoszlopok emelik és tartják a magasba. A boltívek és ablakok biztosítják azt, hogy akik bent vannak, kilássanak messzire, de kintről is belátást tesz lehetővé. Ha az ablakokat becsukják, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Vagy belül, vagy kívül valami nem úgy működik ahogyan kellene. A nagy és széles kapu befogadja az érkezőket, biztonságot ad a bentieknek.

- Igen Nagypapi, minden épületen vannak ajtók és ablakok - mondtam, de Nagypapi jelezte, hogy még folytatná.

- De vajon az ablakok tehetnek-e arról, hogy aki kitekint rajtuk, milyen látvány tárul elé? - A kapu tehet-e arról, hogy kik mennek be illetve kik mennek ki rajta?

- Tehet-e arról, ha valaki bezárja?

- Vajon a tető csillogna-e ilyen színesen messzire, ha a tartókockák nem tennék a dolgukat?

- Mindannyian ilyen színes építőkockák vagyunk fiam. Sokan vagyunk, akik bár jelentéktelennek tűnünk, mégis mindegyikünkre szükség van, hogy a vár álljon. Néha egy-egy kocka vagy feladja, vagy elmegy egy másik várat keresni magának, de jön helyette új. Ezt azok, akik a csillogó tetőt alkotják nem is veszik észre. Nem inognak meg. De volt már rá példa, hogy egyre több kis építőkocka vált ki a falból. Bár az erősebb tartóoszlopok még tartottak egy ideig, végül csak összeroskadt a tető is.

- Egyetértően bólogattam, és arra gondoltam, hogy ki is kellene próbálni kihúzni egy-egy kis kockát, meddig lehetne megtenni következmények nélkül.

- Okos vagy hogy megérted fiam. Ezt nem tudják még megérteni az öt évesek, ahogy mondtam az elején. De sajnos ezt könnyen elfelejtik azok is, akik a csillogó tetőbe lettek beépítve. Elfelejtik, hogy nem árt, ha az ablakokat, kapukat karbantartják, hogy ne nyikorogjanak. Hogy a falak kockáiról gondoskodni kell. Néha nem árt áthelyezni azokat, hogy ne mindig ugyanazokra jusson a nagyobb teher tartása. Látod, mennyi minden van egy játékkockákból felépített várban? Mennyi mindenre kell figyelni? Ne felejtsd el ezeket soha. Akárhova is kerülsz, tartóoszlopként, kiskockaként, de akár a tetőn is emlékezned kell ezekre.

- Kívánjuk, hogy találd meg a helyed a várban!

- Az életed várában! - tette hozzá Nagyanyó.

- Jó várat válassz magadnak, és ha lehetőséged adódik, ragadd meg azt, építs magadnak várat Te magad, és ne feledkezz meg soha a tartóoszlopokról. - egészítette ki Nagyapó.

Számtalanszor eszembe jut ez a születésnapom. Minden döntésem előtt látom Nagyapó csillogó szemét, ahogy megtanította nekem mi a fontos az életben.