Mészárosné Maya: A lélek győzelme a test felett

Képzelt riport egy csodálatos művésszel

Vivát! Vivát! Zúgott a terem, a közönség állva tapsolt, ütemes, megszűnni nem akaró tapssal. Ő csak állt bódultan, még a zene hatása alatt, bár hajlongott, de látszott, hogy a lelke még a zene foglya, majd lenézett a nézőtérre, ahol megpillantotta Anyját, aki könnyes szemmel tapsolt, majd a szeme tovább siklott Nagyapjára, a drága emberre, aki hófehér hajával, biztató szuggesztív szemével mosolygott rá.

-Pótoltad! Kiáltott fel.

Az öltözőben vártam rá, megígérte, hogy elbeszélgethetünk kicsit eddigi életéről.

- Mit jelentett az a pár szó, amit nagyapja kiáltott?- kérdeztem kíváncsian.

- Ez egy igen régi történet! - sóhajtott fáradtan, ez Nagyapám egykori kijelentése, mondhatni jóslata.

- Nem értem!

- Hát igen! Nagy traumát okoztam szüleimnek, mikor világra jöttem: csupán másfél kezem volt! Bal kezem könyöktől lefelé nem volt.

Villámcsapásként érte szüleimet a dolog, hisz akkoriban nem voltak ilyen komoly genetikai előre jelzések, mint ma, így nem tudhatták előre, nem készülhettek fel lelkileg. Ekkor mondta nekik az én édes, drága Nagyapám: sose búsuljatok, ami ott hiányzik, másutt pótolva lesz!

-Ez valóban borzasztó lehetett!

Míg én boldogan rugdalóztam,- folytatta - gügyögtem, szüleim a poklot járták meg, el nem tudták képzelni, milyen sors várhat egy másfél karral, a világról, az elkövetkező megpróbáltatásokról mit sem sejtő kis életre.

És itt a zúgó tapsvihar közepette elvonult előttem egész eddigi életem minden örömével, és szomorúságával!

-Okozott ez a fogyatékosság gondot? - tettem fel óvatosan a kérdést.

-Kiskoromban ez csak akkor okozott bennem némi fájdalmat, mikor egymást kérdezgettük: mi leszel, ha nagy leszel?

Majd mintegy magának, befelé gondolkodva folytatta: Nos, tűzoltó nem leszek, - azt biztosan tudtam, hisz a locsolócsövet két kézzel kell fogni, és orvos sem, mint a legtöbb gyerek álmodta, mert ahhoz is kell mindkét kéz, és rúdugró sem leszek, és Bach négykezesét sem fogom eljátszani senkivel, így aztán ezt a kérdést társaimnak soha nem válaszoltam meg.

-Bárcsak láthatnának most gyerekkori pajtásaim! -felhősödött el a szeme. Akik, mint afféle gyerekek sokat megríkattak apró kis gonoszkodásaikkal.

-És hogy teltek a gyermekévek?

Szüleim egészségi okokból úszni vittek, ami később egész jól ment. Versenyeken is részt vettem, sőt megcsináltam nyaranta a Balaton átúszást is. Ám, amikor először vittek az uszodába, tiltakoztam kézzel-lábbal.

-Oda én be nem megyek! - Visítottam, majd ki akartam rohanni az uszodából, mikor megláttam egy kislányt, akinek mindkét lába hiányzott, de vígan lubickolt a vízben. Néztem őt hosszasan, amikor a lány rám nézett, és mosolyogva intett a fejével. - És ekkor kedves mosoly terült el klasszikusan szép arcán.

Na, jó,- emlékezett tovább- bemegyek, egyeztem bele, és az úszómester már pártfogásába is vett. Igazán élveztem, minden nap lementem az edzésre, és lassan kiválóan úsztam.

-Most is jár úszni? - érdeklődtem izgatottan.

Már várom a következő Balaton átúszást! Imádok elfeküdni a tó selymes hátára, élvezem, ha a habok a fejem fölé csapnak, és élvezem a mámoros érzést, amikor beérkezem a célba. Még soha nem adtam fel!

Most megint kicsit távolba révedve, elgondolkodva mesélt tovább: sokat gondolkodtam azon, vajon miért pont velem történt ez meg, de szüleim nem hagytak keseregni, a sport mellett zeneoktatást is kaptam, mert azt mondták, az úszás erősíti a testem, a zene meg a lelkemet. Öt évesen kezdtem trombitálni.

Igazán a trombita talált meg engem: csak három billentyűje van, szépen szól, és egy kézzel is megszólaltathattam.

-Kik voltak a példaképei?

Példaképem Bach után Geiger György Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas trombitaművész, érdemes művész.

-Mennyit játszik naponta?

Mindegy nekem, hol szólaltatom meg: a szobám magányában, a koncert teremben, vagy a gyerekeknek, nekem az a boldogság, ha számhoz veszem drága társam, aki mindig, és mindenhol velem van.

-Hogy telnek a napjai?

Mikor a koncert végén elfáradnak a pirosra tapsolt kezek, meghajlok, fokozatosan visszatérek a múltból a jelenbe, és bemegyek az öltözőbe. Ott már vár barátnőm Titanilla, aki zongorán szokott kísérni, és rohanunk az egyik iskolába, ahová elígérkeztünk egy ünnepi hangverseny vendégszereplőjeként.

Én vezetek, igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy mások, csak nekem kicsit lassabban megy.

Nem száguldok, csak közlekedek. Sokszor előfordul, hogy rám dudálnak, mutogatnak, rám állnak, provokálnak, de én nem törődöm ilyesmivel.

Általában élem az életem, mint mások, nem jobban, és nem rosszabbul, annyi biztos, hogy a zene tette teljessé.

Van, hogy elkeseredek: nyolc milliárd ember él normálisan körülöttem! De azt is észreveszem, hogy sokan ezerszer nehezebb helyzetben vannak, mint én, ilyenkor belátom, hogy az én problémám eltörpül egyes embereké mellett. Sőt! Néha jó is közöttük lenni, mert velük arról is lehet beszélgetni, amiről szüleimmel nem tudok, ők meg nyíltan kifejtik véleményüket. Ők nem bámulnak meg, ők nyíltan megkérdezik: mi történt a kezeddel?

A színpadon szem előtt vagyok, aki jegyet vált, többnyire tudja, hogy nem mindennapi eseményben lesz része. Remélem, a sikerem a művészetemnek tudható be, és nem a másságomnak.

A gyerekek meg egyenesen imádni valók! Egyes koncertek után megígérik, hogy ők is trombitálni fognak.

Én pedig mindig új és új tervet szövök. Lemezem utómunkálataival foglalkozom, zenét írok, zongorázok, alkotok. Megmutatom mindenkinek, hogy fogyatékossággal is elérheti az ember álmait, hogy soha nem szabad feladni!

Boldog vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű emberrel beszélhettem, aki nemcsak, mint ember, de, mint igazi nagy művész is a szívembe lopta magát!

" Aki a maga erejéből önmaga ura lesz, olyan, mint a sarkcsillag. Nem mozdul és az egész ég körülötte kering" (Kung mester tanításaiból).