Nyőgéri Tünde: Lassú halál

    A magányos ház a folyóparton állt. Falait behálózták a borostyán levéltelen indái, koszos ablakain alig szűrődött be napfény. Az udvaron elsárgult leveleket kergetett a szél. Az egykori kertben karóként meredeztek a növények elhalt szárai. A parton haltetemek bűzlöttek, elhasznált konzervdobozok, műanyag zacskók, bomló hulladékok közt. A közeli erdő lakói mind kipusztultak, fái élettelenül állták a szél baljós rohamát.

Vasárnap volt, de az öregember számára ez a nap is szokásosan telt. A dolgozószoba gyér fényében izgatottan lapozgatta jegyzeteit. Csontsoványra fogyott teste ki tudja, honnan merített energiát, hogy ne adja fel a kutatást. Néha megállt egy pillanatra, elmerengett, majd - éhes gyomrának korgását figyelmen kívül hagyva - folytatta tovább a keresést.

- Itt kell lennie, itt kell valahol lennie - motyogta monoton, miközben ujjai közt peregtek az elsárgult jegyzetlapok. Az egész szobát nyitott könyvek, füzetek, újságokból kitépett oldalak borították. A férfi megszállott tekintettel ült a halom közepén. Az egykor megfontolt, délceg tudósember viselkedése inkább tűnt csendes őrjöngésnek, semmint logikus kutatásnak. Szürkehályog borította vaksi szemei, remegő pálcika ujjai, szakadt ruházata, ápolatlan haja ellenére mégis volt benne valami, ami tovább erősítette az őrületen túlmutató bizonyosságot: tud valamit, amit mások nem.

- Átnéztem már mindent. Ezerszer. Mégsem találom. Pedig itt kell lennie, itt kell valahol lennie! - mantrázta megállás nélkül. Szemében elkeseredettség ült, ahogy körbenézett a papírhalommal borított szobán. Hetek óta kutatott egyre kilátástalanabbul, de nem adta fel a reményt, hogy rálel a válaszra.

Élelmiszer tartalékjai hónapokkal ezelőtt kiapadtak, azóta csak akkor evett, ha a szerencse az útjába sodort egy-egy táplálék után kutató egeret, túlélő ízeltlábút, vagy a folyó partra sodort egy alig-halott csenevész halat. Már nem válogatott. Nem volt miből. Inni csak egy-egy kortyot tudott, mert a szennyezett esővíztől állandó fejfájás gyötörte. A folyó vize ihatatlan volt a sok döglött tetem miatt. A földeken nem termett haszonnövény, de már gyomok sem. Minigazdasága, mely éveken keresztül biztos táplálékforrást nyújtott neki és állatainak, rég tönkrement. Minden az enyészeté lett. Bomlott elméje azonban kitartóan hitte, hogy megtalálja a megoldást.

Emlékezett rá, hogy egyetemista korában sokat foglalkoztak a témával. Akkoriban írta fel a sorsdöntő mondatokat is. Tudta, hogy egyszer még szüksége lesz rá, hogy újra elolvashassa.

- Nagyon fontos megállapítás volt! Itt kell lennie, itt kell valahol lennie!

Bevillant neki egy régi kép a folyóról. A partján csendben horgászó férfiakkal. Az alkonyi fényben meg-megcsillanó halakkal. A kirándulók tömegeivel, akik ámulattal csodálják biokertészetét. A háziállataival, akik ellátják őt tejjel, hússal, tojással. Az erdőben megbúvó vadakkal, a madárdalos reggelekkel. A csodálatos, természetközeli magánnyal. A túlélés biztosítékával.

- Miért is? Miért lett önellátó remete? Már nem tudta a választ, de érezte, hogy az is ott lapul a jegyzetei között valahol. Tébolyodottan dobálta maga körül a papírokat. A szálló por és a szálló jegyzetlapok között a szeme hirtelen megakadt egy könyvborító belsőn.

- Itt van! Tudtam! - üvöltött fel diadalittasan. Remegő kézzel fogta meg a kincset érő könyvet. Szeme megtelt könnyel, miközben olvasta a bejegyzést, majd percekig üveges tekintettel meredt az írásra.

"2025. április 22. A környezetvédelem megbukott, az emberiség néhány évtized alatt elpusztítja önmagát. A túlélés egyetlen esélye a magányos, önellátó ökogazdálkodás."

Szíve utolsót dobbant, ahogy a könyv kifordult kezéből.