Pollmann Teréz: Egy csésze tea

A motor halkan duruzsolt, csak az irányjelző kattogása törte meg olykor. A nyugalom és biztonság hangjai jótékonyan elfedték szótlanságunkat. Jobb szemem sarkából láttam, hogy Ica néni megtört háttal süpped az ülésbe, megadóan hagyja, hogy a kanyarokban megbillenő testét felfogja kagylószerű pereme. Másodszor kell elengednie az első, az igazi férjét, 28 évvel a válásuk után, most már végleg.

Akkor ismertem meg, amikor négy éve a szomszéd lakásba költöztünk. Épp gyesen voltam, ő meg imádta a kisgyerekeket, így örömmel pótnagyivá fogadtuk. De hamar észrevettem, hogy a második férjével hadilábon áll.

- Az istened áldjon meg! - hallottam gyakran Ica néni dohogását a nyitott konyhaablakon át. Megint nem azt hoztad a boltból, amit kértem. Már semmit se lehet rád bízni!

Pár percre rá láttam Dezső bácsit elballagni az ablakom előtt. Imbolyogva járt már az öreg, érszűkület gyötörte a lábát. De lement naponta akár háromszor is a boltba, ha kellett. Otthon is mindig tevékenykedett, mosott, vasalt, szerelt valamit. Ica néni jellemzően inkább kritizálta, mint megköszönte, amit tett. Dezső bácsinál néha elszakadt a cérna, olyankor leteremtette a nejét.

- Tudom én, hogy kell megszerelni egy csapot. Ne járjon már a szád, mert ledoblak a gangról!

Ilyenkor Ica néni sírva jött át hozzám panaszkodni.

- Látja, Erika, milyen egy utálatos ember? Az első férjem sose emelte fel a hangját.

Bólogattam, jóllehet nem ismertem Feri bácsit.

- Ő finom ember volt, ez meg? Utálom! Csak azért mentem hozzá ötven évesen, hogy ne maradjak egyedül.

Szerettem volna segíteni.

- Emlékszik arra, amikor Évuka virágot rajzolt Dezső bácsinak, és ő mennyire meghatódott, meg is könnyezte? - Megvártam, amíg bólint. - Na, látja, van szíve ennek az embernek! Bocsássa meg neki, hogy nem olyan, mint Feri bácsi volt!

Ica néni folytatta, mintha meg se hallott volna.

- Ma is álmodtam róla - mondta szomorkásan. - Pedig már huszonöt éve, hogy elrabolta tőlem az a boszorkány! - Izzó gyűlölettel ejtette ki az utolsó szót.

- És jót vagy rosszat álmodik az első férjéről?

- Hol ezt, hol azt, de inkább jót. Már rég bocsánatot kért, már rég megbocsátottam.

Láttam egy filmet, amelyben a kamaszkori szerelmesek újra egymásra találtak, miután mindketten megözvegyültek. Hát, Ica néni erre most már biztosan nem számíthat.

A temető bejáratánál parkoltam le. Nagy nehezen kikászálódott, egyik kezével a botjára, másikkal rám támaszkodva elindultunk a friss koszorúkkal felhalmozott urnafal felé. Ica néni megbabonázva meredt a névre, amit ő is viselt közel harminc éven át. Ajka alig láthatóan mozgott. Sejtettem, hogy azt mormogja:

"Az ott, a névtáblára alatt, az én helyem."

Aztán, mintegy magát bíztatva, annyit jegyzett meg:

- Nem szerette az a boszorkány, csak nem akart vénlány maradni. Nem fog idejárni. - Lassan forgatta a fejét. - Nem fog.

Hazafelé menet beszélgetni próbáltam, hogy ne pityeregjen.

- Fia máris visszautazott Németországba?

- Fontos ember! De összetörte az apja halála. Főleg azért, mert elbúcsúzni sem tudott tőle, olyan hirtelen hagyott itt minket. Akárcsak annak idején engem.

- És az unokája?

- Nagy már, a saját világát éli - legyintett. - De amikor kicsi volt, akkor se játszottunk vele együtt úgy, ahogy Feri ígérte. Abban a versében, amit 21 éves korában írt nekem, emlékszik, ugye? Mutattam!

Első férje halála után Ica néni második házassága nem változott, pedig ahogy teltek az évek, ő egyre kevésbé tudott járni, Dezső bácsi meg egyre kevésbé igazodott el térben és időben.

- A sírba visz engem az öreg - mondogatta. - Semmit nem talál, és folyton velem hőbörög.

Egyszer tényleg kétszáz fölé ment a néni vérnyomása.

- Mentőt! - kiabálta. - Erika, hívjon mentőt, mert mindjárt agyvérzést kapok!

Dezső bácsi elment naponta háromszor is a kórházba, vitt neki mindent, amit csak kért.

Mire a gyermekem iskoláskorú lett, elköltöztünk a házból. Azután évekig nem hallottam róluk, mígnem értesítést kaptam Dezső bácsi haláláról.

Elmentem a temetésre. Látván, hogy szűk családi kör van jelen, a háttérbe húzódtam. Távolabbról, néha, jobban látszanak a dolgok. A búcsúbeszéd és zene után beállt halálos csöndben csak a vakolókanál koppanása és súrlódása hallatszott. A tikkasztó hőségben állt a levegő, és pár percre szinte az idő is megállni látszott. És akkor megláttam. Mintha egy zseniális rendező egyetlen szimbolikus képben ábrázolta volna Ica néni egész életét. Mindenki a napon állt, csak ő ült egy széknyi árnyékban. Annak az urnafalnak a jótékony árnyékában, amelyben az ő Ferije aludta örök álmát.

Pár hét múlva meglátogattam Ica nénit. Tisztaság és rend volt a lakásban.

- Van segítségem, az unokám rendszeresen meglátogat. Meg aztán a harmadik szomszédban lakik egy özvegyember, ő lemegy nekem a boltba, vagy átjön, ha kell valami. Ma délelőtt is itt volt. - Botjával az erkély felé bökött. - Mondtam neki, hogy rakja arrébb a virágvályút, annyira tűzte a nap szegény muskátlit.

- Örülök, hogy jól megvan.

- Tudja, mit mondok, Erika? Hiányzik a papa. Gyakran eszembe jut, ahogy bóbiskol a tv előtt, és én azt sóhajtom, hogy jólesne egy csésze tea. Akkor ő felugrik, mint egy alvajáró kitámolyog a konyhába, és elkészíti nekem.

- Igen, igen - hümmögtem -, jó ember volt Dezső bácsi.

- Úgy döntöttem, nem az első férjem mellé akarok temetkezni, hanem őmellé.

Elképedt arcot vághattam, mert hozzátette:

- Egész életemben szerettem Ferit, de mégiscsak elhagyott.

Alig hittem el, hogy sikerült kilépnie a több évtizedes árnyékból, ami elhomályosította a látását. Milyen tragikomikus, hogy második férje ezt nem érhette meg.

- Na, jön a Laci bácsi! - fordult az ablak felé.

Hamarosan meg is jelent az ajtóban, öregesen imbolygó léptekkel hozta a bevásárló szatyrot. És akkor meghallottam a régről ismerős mondatot:

- Az istened áldjon meg! Megint nem azt hoztad a boltból, amit kértem.