Rigó Bagi Eszter: Innen és túl

Egyszer hallottam egy városi legendát, ami úgy szólt, hogy minden embernek van egy másik énje, egy tükörképe, aki mindig a döntéseink ellenkezőjét valósítja meg. Nem hittem benne. Sosem tetszettek az ilyen kis kijelentések, mindig túl klisésnek és fölöslegesen nyomasztónak tartottam őket, amíg ki nem derült, hogy én vagyok azon a bizonyos másik oldalon. Vagy csak álmodtam az egészet - mert az is lehet, de az ember véletlen, "csak úgy" nem álmodik.

Ez az - egyébként meglehetősen unalmas - nyárestén hallott kis történet viszont szöget ütött a fejembe. Annak a másik felemnek a fejébe is, aki amott, a túloldalon ugyanezt hallva úgy döntött, hogy felkeres engem. Én pedig, főként unalmamban, és abban a régi nyarakat idéző nemtudommitcsináljak-érzésben úszva, arról a bizonyos másik döntésről mit sem tudva, amíg Isten pislogott egyet, hibát csúsztattam a gépezetbe: ugyanígy döntöttem. Ezzel kezdődött minden, hogy jöttem én, eddig békésen és tudatlanul létezgetve, kilöttyentettem a nyár utolsó fröccsét, és onnantól kezdve az asztal perpektívájával azonosultam, míg az a másik kapta a poharat. Ő eddig a poharat látta onnan lentről, de váltig állította, hogy mindent látott, az asztalt is és a poharat is, de akkor nem értem hogyan nem lettem én a Nap vagy a Hold, vagy éppen bármelyik, amelyiket ő kevésbé szereti. Merthogy, ő irányított.

Egyébként nem rossz ember, ha nem épp az lenne, aki most, ha nem épp miatta lenne olyan kaotikus az életem, mint egyébként. Szerinte nem szeretem, szerintem szeretem, de csak annyira, amennyire az ember szeretheti azt, akitől függ. Én lehetőleg senkitől nem szeretek függeni. Szerinte nem rossz, mert biztonságot ad, bár ő sose próbálta, szóval az ő véleménye ennyire számít.

Azon az estén tehát a spontánnak hitt gondolat hatására még lementem a tóhoz. Néztem a csendes, alighogylétező hullámokat a mólóról. A hátam mögött magasodó város fénypontjai hosszú, ásító szájakként nyúltak el a lusta víztükrön. És ekkor vettem észre a tükörképem a vízben. Azonnal megakadt rajta a szemem, nem kellett volna, hogy látszódjon. Messze álltam a parttól ahhoz, hogy a vízből visszameredjek magamra, a móló kövei eltakartak volna önmagam elől.

Talán azért nem tudtam ebben a képben észrevenni magam, mert nem is én voltam. A víztükör-személy egy könnyed mozdulattal kilépett a kövekre, végigsétált a mólón. Kezében két pohár. Fejét hátrahajtotta, hogy kisodorja vizes haját arcából.

- Pont így terveztem - mondta. Felém nyújtotta az egyik poharat. Elvettem, és abban a pillanatban éreztem valahol mélyen, hogy megfogtam azt, ami őhozzá és az ő világához tartozik, és a visszaút bezárult.

Akkor vettem észre, hogy kihoztam a maradék bort magammal. Néha, ha unatkozok és épp nincs mire gondolnom, eszembe jut ez az este, és olyankor nem tudok nem arra gondolni, hogy valójában az a bor nem volt nálam, az akkor került hozzám.

Kitöltöttem. Neki egyet, nekem egyet. Koccintottunk. Szövetség. A koccanó poharak csilingelése a kézfogás elegánsabb formája. Egyszerre ittuk meg az első kortyot. Isten kinyitotta a szemét, és valószínűleg azóta sem vette észre a cserét.

Láttam rajta, hogy várja, hogy megszólaljak, de nem voltam rá képes. Már nem azért, mert várnom kellett volna a velem szembenálló döntésére, hanem mert még soha nem döntöttem nem spontán. Vagyis, én spontánnak neveztem, mert nem volt tudomásom arról, hogy nem azért nem tervezek, mert nem akarok, hanem mert mindig valaki más terveire várok az enyémekkel. Most viszont, abban a pillanatban, hogy az ő poharából ittam a boromból, tudtam, hogy fordult a kocka. Én fogok lesétálni a köveken egy vélhetőleg nagyon hosszú, minden kérdést eloszlató, praktikus beszélgetés után és eltűnni az akkorra éjsötétté váló vízfátyol mögött. Amott, ahonnan jött és ahol még nem tudom, mi van, lesz nálam egy üres pohár. Ő pedig itt fog állni a mólón, és nézni fogja, ahogy a bor a pohárban forog gyengéden a falhoz simulva.

De most még egymás mellett álltunk a kőpárkányra könyökölve. Néztük egymást. A saját, mégis teljességgel idegen vonásainkat. Én én voltam és ő lettem, ő ő volt és ő én lett, de valahol mindkettő én voltam, és egyik sem.

- Nem tudom. Már én sem - szólaltam meg. Nem kérdeztem tőle, tudtam, hogy ugyanerre gondolt ő is, hiszen én ő voltam, és ő meg én. Szinte láttam, ahogy szóra nyitja a száját, bár utólag tudom, hogy ezt csak képzelhettem akkor. Minden korty borral folyt belém annak tudata, hogy ettől a töredéknyi pillanattól, az óvatlan pislantástól én vagyok az, aki dönt, és ő az, aki hozzám változik.

Bár ez még bizonyára képlékeny volt, a jó italokhoz hasonlóan lassan szivárgott le a test minden egyes porcikájába, míg végül átmelegít, szinte érzed, ahogy forr, ahogy világít benned. Nem volt ugyanis nagy beszélgetés. Nem kaptam útmutatót, és én sem adtam tájékoztatást arról, hogy kell így itt élni.

- Nem tudom - kezdtem bele. - Nem tudom, hogy kell dönteni.

- Én sem. - Halk volt és hangja elcsuklott, ahogy egy újabbat kortyolt a napkeltevörös italból. - Különben nem jöttem volna. - Újabb korty. - Ide.

Ő ivott többet, mégis az én poharam ürült ki. Koccintottunk még egyet, ezúttal a vizet néztük. Kerültük egymás tekintetét, mindketten mintha egyedül lennénk a mólón.

Felemeltem az üres poharat. Véletlen lesodortam az üveget a maradék borral - ez volt az ő utolsó döntése. Napkeltevörös, vérszín folyadék festette össze a köveket és szivárgott bele a vízbe, mialatt a szilánkokat elnyelte a mély.

Biccentettem a fejemmel és elindultam. Még egyszer visszanéztem, csak úgy érzékeltetés végett. Így erősebb a pillanat, legalábbis a filmesek szerint. Szerintem csak erőltetettebb. Intett. Egyedül állt ott, a fekete vizet nézte növekvő vörös foltokkal. Az a pár csepp óriássá dagadt a fordulat nehezében. Magabiztosnak tűnt és elégedettnek. Én még nem tudtam, az vagyok-e. Kiitta a poharából a maradékot, de tudom, hogy még hosszú ideig állt a parton.

A köveken egyensúlyoztam, amíg el nem fogytak. A térdem, majd a derekam mosta a víz, míg végül elnyelt.

Reggel a hegyekben ébredtem egy faházban. Emlékeztem, hogy a barátaimmal jöttünk el a nyáron menekülve a melegtől és a turisták fojtogató hadától. Este a városi legendákról beszélgettünk, miközben megittuk a maradékokat a hűtőből. Talán kissé másnapos voltam, úgy hittem, hiszen máskor csak olyankor ébred ilyen nehezen az ember, ha nagyon sokat aludt. Abban viszont biztos voltam, hogy nem aludtam sokat. Ráadásul olyan emlékvillanásaim voltak, amik igen erősen arra emlékeztettek, hogy ezek nem valósak, önmagától, a semmi hatására nem él meg ilyet az ember. Kivéve, ha nagyon elvarázsolt. Na azt nem tudom, hogy ő az volt-e. Én nem az voltam, az biztos. És mostantól sem leszek az, mert attól, hogy ő én és fordítva, mi nem vagyunk egy, sőt a világunk annyira nem közös, hogy a realitás határain belül soha nem kellett volna, hogy találkozzunk. Azt azért konstatáltam ébredés közben, hogy valószínűleg soha senki nem lesz, aki négy mondatból így értsen engem.

Kimentem a ház közös nappaliszobájába. Öten vártak már. A göndör srác a kifakult fotelban kinyúlt felém és barátian végigsimított a vállamon. Rávillantottam egy mosolyt, mint mindenkire, akit ezer éve ismerek és minden titkát tudom. Nem tudtam, ki ő. Nálunk nem volt göndör srác. Göndör Srác Szöges Ellentéte biztosan volt, de nem tudnám megmondani, hogy ki. Ha tegnap este Én-Nemén megkérdezi, még tudtam volna.

- Ma hová megyünk? - Kérdezte.

- A kis tó a sziklatömb mögött túl hideg fürödni - feleltem. Vélt és valós lehetőségek végtelen sora tárult elém. Ebben a pillanatban éreztem, hogy szeretni fogok dönteni.