Suki Erzsébet: Búcsú a Tiszától

A nagy vihar után elcsitult a Tisza vize, most lágyan ringatózik. Itt az idő a horgászatra. Tele szívta tüdejét a hajnali friss levegővel, majd előszedte precízen tartott felszereléseit. Egy fenekező és egy úszós bot. Mennyi mindent látott már itt az elmúlt évek során! Mesékbe illő csodákat, viharokat, szerelmes párokat, vízen úszó holttestet. A Tisza az ő nagy szerelme! Soha egy nő sem versenyezhetett vele. Ide jött vigasztalódni, de akkor is itt találta magát, amikor boldog volt. Minden évben az első fogást, visszaadta a Tiszának, legyen az bármekkora hal is. Ez volt a szokása, mondván, hogy ő így tiszteleg a folyónak. Ma ez az idei első horgászat. Jött volna már hamarább is, de betegeskedett. A családja szerint már abba volt belebetegedve, hogy nem tudott az ő "szöszkéjéhez" menni. Ugyanis így becézgette a Tiszát. A folyó mindig meghallgatta ő pedig beszélt hozzá volt, hogy össze is veszett vele. Olyankor méregbe gurult, összepakolt és haza ment, de két nap után újra kiment. Most, hogy már idősebb és a betegsége is meggyengítette, nehezebben tudott a gáton felmenni. Igazi kihívás volt neki.

-NA, te szőke! Ez az utolsó évünk, nem jövök már hozzád, gyengék a lábaim, lassan elhagy az erőm.

Az öreg halász törölte könnyeit, aztán mégis hagyta végigperegni az arcán, jólesett neki sírni, hogy melyikőjüket siratta jobban ő sem tudta. Egy kicsit magát is, hogy megöregedett, ereje fogytán, és azt, hogy szeretett szőkéjét nem láthatja, amikor erdejét beborítja a hó, vizét a jég, az újra éledést tavasszal, a nyári koncerteket, amit az itt élők adnak szinte huszonnégyórában és azt a gyönyörű őszt, ami ezer színt fest az erdőre, hogy még a legügyesebb művész sem tudná megutánozni!

-Ej, szőkém mi lesz velem nélküled?

Az öreg most már olyan keservesen zokogott, hogy az erdő szíve is beleremegett. Kis itő múlva erőt vett magán, megmosdott a folyó szelíd habjaiban, megtörölte magát és felszerelte a horgászbotokat. Keze ügyébe készített mindent. Gilisztát és kukoricát fűzött fel, háromszor becsületesen megköpködte a csalikat.

-Hozzátok ide a szöszkém legnagyobb lakóját!

Azzal bevetette a horgokat, ő maga pedig rágyújtott egy cigarettára, kényelmesen elhelyezkedett a horgász széken és elkezdte a sok mondanivalóját a Tiszának.

-Hallod-e? Beteg voltam! Azt mondta az orvos, hogy ne dohányozzak, ne egyek fűszereset, és diétázzak. Akkorát nevettem, mondtam neki csókolom! Ide tessék hallgatni fűszereset nem eszem, mert nem szeretem, a diétánál már erősen elnevettem magam, hiszen a vak is láthatja, hogy már vaságyastól sem vagyok ötven kiló. A daganat meg előbb utóbb úgyis elvégzi a dolgát, akkor meg minek szokjak le a cigarettáról.

Így telt az idő, kisebb nagyobb jelentéktelen kapásokkal. Meg is jegyezte a halász, hogy bizony tán megsértette valamivel, hogy nem ad neki halat, de a Tisza vize csak mosolygott rá azokkal a szelíd játékos hullámaival, nem tudott haragudni legkedvesebb barátjára, hiszen megértette, hogy ez az utolsó ilyen találkozásuk. Mivel is kedveskedhetett volna neki mással, mint hogy legnagyobb gyermekét küldi barátságuk jeléül, ez volt a Tisza búcsú ajándéka az öreg halásznak. A fenekező boton jött a kapás, először csak óvatosan incselkedett, kacérkodott a hal. Aztán le s fel rángatta a botot. Az öreg halásznak torkában dobogott a szíve, összeszedte minden erejét és embereset bevágott, a hal meg olyan sebesen úszott, hogy pillanatok alatt a túloldalon volt. Szilajul ment jobbra aztán éles csapással balra vette az irányt. Az ember egyszerre volt izgatott és türelmes. Hangosan imát hadart, az erejét kérte, hogy tartson ki, amíg a halat kifogja. Érezte, hogy a hal fárad. Lassan tekerni kezdte az orsó karját. A hal egy pillanatig engedelmeskedni látszott, de aztán újult erővel neki lódult. Nagy küzdelem folyt halász és a hal között. Közben a Tisza megelégelte a dolgot és ráparancsolt a fiára, a hal engedelmeskedett az anyának és felfeküdt a víztükrére. Megadta magát. Az öreg, amikor megpillantotta zsákmányát egész testében megremegett. Kihúzta teljesen a partig, a hal meg sem mozdult, pedig semmibe nem került volna neki a menekülés. Addigra odaért két másik horgász a közelből, szákkal, vágóhoroggal, mert látták a nagy küzdelmet.

-Ezt a halat nem vágjátok meg!

Ripakodott rájuk. Eltávolította a horgot a hal szájából, megsimogatta. Hatalmas példány volt, talán még ember nem is látott ekkora tiszai harcsát. A hal nem mozdult még akkor sem, amikor az öreg halász átölelte, még egyszer utoljára megsimogatta a hatalmas fejet és oda súgta neki:

-Menj!

A harcsa óvatosan hátrált nézte az öreget s tudta, hogy különleges emberrel találkozott. Amikor már elég mélyen volt a vízben, csapott egyet az uszonyaival és eltűnt. A horgászok csak álltak és bámultak, mintha gyökeret vert volna a lábuk. A tiszai harcsa a folyó közepén háromszor kiugrott a vízből. A többiek még integetni is látni vélték. Kezet fogtak az idős emberrel, gratuláltak neki és odébb álltak. Az öreg halász köszönetet mondott és elbúcsúzott az ő szöszkéjétől, de megígérte neki: egyszer majd vele marad örökre.