Sulyák Tamás: A ház

Sokáig tartott, mire sikerült este elaludnom. Arra emlékszem, hogy forgolódom. Egyszer erre, másszor arra, de sehogyan sem volt jó. Majd arra lettem figyelmes, hogy nézek kifelé az ablakon... az eget bámultam. S a többiek, akik velem voltak a házban azok pedig engem. Mindenki megszólt, s nem tetszését fejezte ki, hogy miért bámulom én az eget. Ha itt vagyok, itt kell magamat jól éreznem. Volt is, nem is... talán... jól kellett volna magam éreznem. Hisz mindenem meg volt. És talán annál is több.

Majd megint felriadtam és kezdődött elölről a forgolódás, a felálomban lévő nyüglődés. Amikor ismét magamra találtam már a ház előtt álltam. Ajtaja bezárva mögöttem és én bámultam az üres, kopár utcára. Vissza szerettem volna menni, de az ajtó már zárva volt. Alakokat láttam bent mozogni, de egy rossz érzés kerített hatalmába, s nem mertem belesni az ablakon. A mellkasom elkezdett szorítani, s alig kaptam levegőt. Remegtem, mint egy nyárfalevél, s akkor ott hirtelen azt hittem, hogy meghalok álmomban. Így feldúlva, remegő térdekkel inkább sarkon fordultam és kivonszoltam magam a járdáig. Talán életem legnehezebb 1 perce volt, mert minden második gondolatom az volt, hogy visszafutok, hogy nem csak az ajtón, de az ablakon is dörömbölök. Ha kell, akkor betöröm az ablakot is, csak bent lehessek ismét, bent, ahol úgy éreztem most már, hogy szerettek, elfogadtak... Amikor vért izzadva elértem a járdáig szétnéztem. Nem láttam sehol senkit. Egy teremtett lélek sem volt az egész utcába, s minden, de minden szürke volt. Nem fekete és fehér, hanem szürke. Szürke, mint a közömbösség és semmiféleség színe. El kellett volna indulnom, de nem tudtam, nem mertem. Már így is félhalott voltam. Hiányzott a múlt és fájt a jelen. A jövő, a jövő pedig ez a szürke maszlag, ami a látvánnyal tárult elém.

Éreztem, hogy el kell indulnom. Most már nagyon el kell, mert nem maradhatok itt ezelőtt a ház előtt, s amint ezt gondoltam hátranéztem. Nem láttam semmit. A ház eltűnt, de azért valahol a távolból, mintha felsejlett volna egy épület körvonala, de már olyan messze volt, hogy abból nem lehetett eldönteni, hogy milyen épület lehetett. Óvatosan előre csúsztattam a lábam a szürke aszfalton, s ekkor kirázott a hideg, fáztam, pedig egyáltalán nem volt hideg. A második lépésre már úgy rémlett, mintha a szomszéd kertjében láttam volna egy kis, halványkék virágot. "Nini, csak nem szürke itt minden" - megnyugtatóan nyugtáztam. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre könnyedebben lépkedem, hogy nem tart vissza semmi sem. Szinte észre sem vettem, hogy pár madárka mintha a nyomomba szegődött volna és énekelt. Még mindig nem volt senki sem az utcán, így egyszerűen nyugtáztam, hogy bizony ez a csodaszép madárének nekem szól, senki másnak. Ez büszkeséggel töltött el és önbizalmat adott. Jó volt hallgatni őket. Ahogy haladtam az utcán lefelé észrevettem néhány alakot, akik a távolban álltak, mozogtak, tettek vettek. Nem akartam nekik kiáltani, üdvözölni őket, inkább előre szegeztem tekintetemet és folytattam lépteimet.

Már egy fél napja gyalogolhattam, amikor arra lettem figyelmes, hogy eltűnt a szürkeség. A fű zöld, a virágok színesek és - de vajon ez hogyan lehetett - az emberek egyre közelebb kerültek és beszélgettek, nevetgéltek, mókáztak. Nem tudtam hová tenni a dolgot. "Nekem mennek kell tovább!" - nyugtáztam magamban és még határozottabban pakoltam egyik lábam, a másik után. Már esteledett, amikor megláttam egy alakot a lemenőben lévő Nap előtt. Nem tudtam kinézni, hogy ki lehetett az, mert a Nap elvakított, csak egy érzés vonzott egyre-egyre közelebb hozzá. Ekkor mintha a hátam mögül a nevemet hallottam volna alig hallhatóan, elcsuklón. Hátra fordultam, de nem láttam senki ismerőst, s senkit sem, aki szólíthatott volna. De hirtelen megláttam a távoli messzeségben egy szürke foltot a házak között és összeszorult a szívem. Behunytam a szemem és lassan megtörten fordultam vissza, hogy folytathassam utam.

Sohasem tudtam meg, hogy tényleg hívott-e valaki, vagy csak az érzékeim játszottak velem, de nem figyelhettem tovább a hangra, mert az csak elszomorított...