Summer, A. M.: Lopott randi

- Feljelentést akarok tenni ismeretlen tettes ellen - rohamozta meg Szilvia remegő térdekkel a kerületi rendőrkapitányság épületének földszintjén az éppen ügyeletes tisztet.

- Hölgyem, nyugodjon meg, és mondja el kicsit lassabban, hogy mi történt - mondta a fiatal rendőr, aki alig pár éve fejezhette be az iskolát.

- Elnézést kérek, csak annyira ideges vagyok - mentegetőzött Szilvia. - Ellopták az autómat a ház elől, ahol tegnap este leparkoltam vele - folytatta.

- Áh, már értem - mondta a fiú, miközben elkezdte lejegyezni az esetet. - Kérem, adja ide az igazolványát, és foglaljon helyet a váróteremben. Megnézem, melyik nyomozó ér rá önt fogadni.

Szilvia elővette közepes méretű, sötétkék, bőr táskájából az ezüstösen csillogó, szatén, téglalap alakú pénztárcáját, kinyitotta a különféle kártyákkal megpakolt rekeszt, és átnyújtotta az iratait a rendőrnek, aki felállt a helyéről, elvette tőle azokat, és balra intve megmutatta, hogy merre van a váróterem.

A lány idegesen lépkedett a szoba felé, mely már korán reggel majdnem tele volt. Ülőhelyet nem is látott, de nem is ült volna le, inkább fel-alá járkált. A nagy rácsos ablakon az őszi nap reggeli sugarai törtek utat maguknak, melynek most egyáltalán nem tudott örülni. Csak az autója, és leginkább a benne hagyott laptopja járt a fejében, melyen a munkájához nélkülözhetetlen anyagok voltak, amikről másolatot nem csinált. Nem nézett az őt körül vevők szemébe sem, nem is érdekelte, hogy ők vajon miért vannak ott kedd reggel, némelyikük álmos, torz, sminktelen, szomorú tekintettel, csak a saját gondolataitól zsongott a feje, hogy miként fogja ezt túlélni, amikor a háta mögül meghallotta, hogy egy kellemesen mély férfihang az ő nevét kiáltotta kérdőn:

- Mezei Szilvia!?

Szilvia hirtelen megfordult, és egy pár másodpercre lemerevedett, amikor meglátta a nyomozót, aki határozottan rá nézett az ajtóban állva. Kék szemei piszkosul passzoltak az izmos felsőtestére tapadó világoskék inghez és a kissé meglazított, sötétkék nyakkendőhöz. A lány elindult az ajtó felé.

- Üdvözlöm! - nyújtotta a hölgy felé a jobb kezét. - Havasi Zoltán vagyok. Kérem, jöjjön velem! - engedte maga elé a folyosón, és szóban instruálta az irodája felé.

Az épület első emeletére érve jobbra a harmadik ajtót nyitotta ki a magas, barna hajú, harmincas évei közepén járó férfi. A nyomozónak szerencséje volt a lépcsőn hátulról is szemügyre venni Szilvia tökéletes alakját, formás fenekét, és hosszú, harisnyába bújtatott lábait.

- Foglaljon helyet, és mesélje el nekem, hogy mi történt pontosan - kérte, miközben maga is leült a lánnyal szemben az íróasztalánál, és most már elölről is jobban megcsodálhatta a szőke, hosszú hajú lányt, aki ma egy felettébb csinos sötétkék térdig érő, szűk ruhában volt.

- Köszönöm! - ült le egy irodai székre, és az asztalon lévő monitor hátulját kezdte el bámulni zavarában, amíg összeszedte a gondolatait. - Ma reggel korán el akartam indulni az irodába, mert egy fontos délutáni tárgyalásra még fel akartam készülni, de szomorúan tapasztaltam, hogy mikor kiléptem a ház elé, az autómnak csak a hűlt helyét találtam. Tisztán emlékszem, hogy tegnap este későn értem haza, és csak egy helyet találtam az utcában, és az pont a ház bejárata előtt volt.

- Értem - bólintott együttérzőn a nyomozó. - Először is fel kell vennem az adatait és az elérhetőségeit a jegyzőkönyvhöz, másodszor pedig meg kell kérdeznem, hogy nem parkolt-e szabálytalanul?

- Máskor is álltam már közvetlenül a ház előtt, akkor nem vitték el az autómat.

- Pont azért kérdeztem, hogy miként indítsam meg a nyomozást, mert egyszerűbb dolgunk lenne, ha csak elszállították volna egy telepre, mert akkor ott megtalálnánk gyorsan a rendszám alapján. A gépen is rá tudok keresni, ha a mai adatok frissülnek a rendszerben.

- Úgy tudom, hogy a Szép és a Simon utca sarkán van kamera, és nagyon remélem, hogy működik is - gondolkodott hangosan Szilvia.

- Utána fogok járni, és kikérem a felvételeket is, amelyek az elmúlt órákban rögzítésre kerültek - mondta a nyomozó. - Most pedig meséljen magáról és az autóról.

- A Szép utca 6-ban lakom, és építészmérnök vagyok. Az autóm csomagtartójában hagytam a laptopom, mert este már fáradt voltam, és tudtam, hogy már nem fogok dolgozni éjjel, ezért úgy döntöttem, hogy nem viszem be a lakásomba a gépet, majd ma az irodában folytatom rajta a tervezést - kezdte a történetet.

- Ha jól értem, nem is az autója miatt aggódik jobban, hanem sokkal inkább a számítógépe miatt? - kérdezte kissé komolytalanul a nyomozó.

- Mindkettő kell, csak egy autó könnyebben pótolható jelen esetben, mint a gépemen lévő dokumentumok, melyekről sajnos nem csináltam másolatot - vágott vissza Szilvia.

- Rögzítettem a jegyzőkönyvbe mindkettőt. Mást is hagyott még az autójában tegnap este?

- Azt hiszem, nem.

- A párja sem vihette el reggel az autót? - tette fel személyes kérdését Zoltán.

- Nincs párom, egyedül élek, szóval ezt is kizárhatjuk.

- Örülök neki - mondta Zoltán, miközben a lány barna szemeit fürkészte. Egyszerre volt benne szomorúság, reményvesztettség, és bizalom, mely arra utalt, hogy minden bizalmát most a nyomozóba helyezte, aki megtalálhatja az ellopott autóját.

- Kérem, ássa elő a föld alól is az autómat és a laptopomat! - könyörgött Szilvia.

- Megteszek minden tőlem telhetőt, kiadom a körözést az autóra, aztán pedig kérem, küldje el nekem a számítógépe márkáját és típusszámát - nyújtotta át Zoltán a névjegykártyáját Szilvia irataival együtt. - Mobilon is bármikor elér, ha eszébe jutna valami - mosolygott Szilviára biztatón. - Máris hozom a vallomását, amit alá kell írnia - állt fel a főnöki székből a nyomozó, majd kiment a folyosóra a közös nyomtatóhoz.

Szilvia közben egy kicsit megkönnyebbülve körbenézett az irodában. Szembe vele egy hatalmas ablak volt, és ha nem lett volna félig elhúzva a sötétítő függöny a nap erős sugarai miatt, akkor gyönyörű budai panorámában gyönyörködhetett volna. Az ablak mellett, a bal oldalon egy iratmappákkal zsúfolásig telerakott, polcos szekrényt látott, gerinceken évszámokkal. "Ez a nyomozó sem ma kezdte a szakmát" - gondolta magában. A jobb oldalon pedig egy hatalmas páncélszekrény állt a földön, amekkorát a lány még sosem látott korábban.

- Itt is vagyok - állt meg a férfi Szilvia mellett, és letette elé a papírokat. Az íróasztalán lévő tollért nyúlt, melyet átadott a lánynak, és fölé hajolva mutatta meg, hol kell aláírni.

Zoltán egy másodpercre elveszett a lány elbűvölő illatában és közelségében, és csak reménykedni tudott benne, hogy ő is hasonlóképpen álmodozik most róla. Nem akarta elengedni, de nem tudta, hogy mivel tarthatná még ott a sietős hölgyet. Az aláírások közepette Szilvia Zoltán gyűrűs ujjára fókuszált. Magától is megijedve aztán gyorsan elkapta a pillantását, és folytatta tovább az autogram osztogatást.

- Köszönöm szépen a gyorsaságát, és nagyon várom a hívását. Engem is bármikor elér - mondta, és már fel is pattant a székről, és a kezét Zoltán felé nyújtotta kézfogásra, majd az igéző, kék szemekben veszett el, és a meleg érintésre libabőrös lett.

Szilvia sosem rajongott a rendőrökért. Valamiért az akciófilmek sem nyűgözték le. Előítélet volt benne velük kapcsolatban. Erőszakosnak, unszimpatikusnak és nem túl intelligensnek gondolta őket.

Zoltán ezzel ellentétben nagyon udvarias, figyelmes és előzékeny volt. Lekísérte a kijáratig Szilviát, aki aztán megköszönte az ügyeletes tisztnek, hogy hozzá irányította a hölgyet, majd visszament az irodájába, ahol még érezte Szilvia édes parfümjének az illatát. Legszívesebben sosem szellőztetett volna ki ezután, hogy a nő illata mindig vele maradhasson.

A lány gyorsan hívott egy taxit az őrs épülete elé. Főnökének még reggel jelezte, hogy késni fog, mert ellopták az autóját, és siet a rendőrségre. Már kilenc óra is elmúlt, amikor megérkezett a sárga autó. A hátsó ülésen foglalt helyet, és a cím bemondása után egyből megcsörrent a telefonja.

- Üdvözlöm, kedves Szilvia! - szólt bele egy határozott, idősebb férfihang a vonal túloldalán. - Elkészült a tervekkel a ma délutáni megbeszélésre? - kíváncsiskodott.

- Kovács úr, épp hívni akartam, hogy el kell napolnunk a mai találkozónkat, mert még nem vagyok kész a teljes anyaggal - mentegetőzött Szilvia.

- Ezt hamarabb is közölhette volna velem - förmedt rá az üzletember. - Már a társamnak is szóltam, hogy ne csináljon ma délutánra tárgyalásokat magának, mert ön prezentálja nekünk az új projekt terveit.

- Igazán sajnálom uram - küszködött a könnyeivel Szilvia. - Igyekszem minél előbb befejezni a munkát, és azonnal hívom önt egy új időpont miatt.

- Köszönöm, de ne fáradjon! - vágta rá Kovács úr. - Mondja meg a főnökének, hogy ezt a megbízást elvesztették, átadom egy másik építészcégnek. Minden jót! - bontotta a vonalat bosszúsan.

A lány teljesen lesokkolódott. Nem elég, hogy nincs meg a drága autója, amire több évig spórolt, és alig pár hónapja vette. Még a kárpitnak is teljesen új illata volt, és a benne lévő munkaeszközét is elvesztette, amin pótolhatatlan tervek, szerződések, fotók és egyéb anyagok voltak. Ez utóbbi miatt saját magát hibáztatta. Tudta, hogy autóban nem szabad értékes holmit hagyni, még ha az nem is a szem előtt lévő utastérben van, mert egy autót bármikor, bárhol feltörhetnek.

A táskájából elővett papír zsebkendővel a könnyeit törölgette, míg a taxis némán haladt a munkahelye felé. Budáról Pest irányába haladva a Margit-hídról a Duna látványa adott egy kis megnyugvást. A sofőr az Oktogonnál az Andrássy útra fordult, és megállt a tervező iroda előtt.

Szilvia kiszállt, és nem hitt a szemének. A piros kis autója ott állt az iroda előtti szervizúton. Pislogott még kettőt, és az autó elejéhez sietett, hogy ellenőrizze a rendszámot, hogy ez tényleg az ő autója-e. Gyorsan előkapta az autó kulcsát, és a csomagtartót is kinyitotta. A laptop is benne volt. Minden érintetlen. "Ez érthetetlen" - mondta suttogva. A rövid pánttal rendelkező kézitáskájából elővette a mobilját és a rendőrtől kapott névjegykártyát, majd beütötte Havasi Zoltán nyomozó számát.

- Mezei Szilvia vagyok - mutatkozott be remegő hangon. - Nem fogja elhinni, amit most mondok.

- Hátha mégis - válaszolta Zoltán egy széles mosollyal az arcán. - Mi történt, kedves Szilvia? - faggatta a lányt.

- Képzelje, itt áll az autóm sértetlenül és hiánytalanul a munkahelyem előtt.

- Ez nagyszerű! Szívből örülök - örvendezett a férfi is. - Akkor most maradjon vonalban, és üljön be az autóba, tegyen vele egy kört óvatosan! - kérte a hölgyet. - Nézzük meg, hogy motorikusan is minden rendben van-e vele.

- Persze, ez jó ötlet, csak lecsukom a csomagtartó ajtaját - magyarázta, aztán kinyitotta a vezető oldali ajtót, és beült a kormány mögé. Ebben a pillanatban a térde beleütközött egy kemény tárgyba, ami a kormányon lógott. - Ez meg mi? - kérdezte hangosan, bár időközben meg is feledkezett a vállánál heverő mobilról, és hogy a rendőr még a vonalban van.

- Mit talált? - kíváncsiskodott Zoltán a vonal túloldalán.

- Egy kis ékszeres doboznak tűnik - állapította meg, miközben az ölébe húzta a szalagnál fogva.

- Nyissa ki, és nézze meg, mi van benne.

Szilvia lefejtette a masnit a kis, piros, szív alakú dobozról. Fura érzései támadtak, és a szíve is majd kiugrott a helyéről. Nem értette, hogy mi történik vele. Levette a doboz fedelét, és egy kis kártyát talált benne, melyen a következő állt: "Kedves Szilvia! Elnézést kérek, hogy az ismerkedés eme - nem túl gyakori - módját választottam, de amikor mellém hajtott tegnap az egyik piros lámpánál, úgy éreztem, találkoznom kell önnel. Eljönne velem ma este vacsorázni?" Aláírás: "Havasi Zoltán"

Remegő kézzel vette kezébe a mobilját. A vonal túlsó végén a férfi lélegzet-visszafojtva várt a válaszra.

- Nyomozó úr! Itt van még?

- Igen, hallgatom.

- A válaszom: igen, örömmel.

- Köszönöm! - esett le a nehéz kő a szívéről. - Este hétkor a ház előtt fogom várni - tette hozzá. - Ja, és majd elfelejtettem. Kovács úr várja a ma délutáni megbeszélésen.