Szabó Anasztázia: Szabadság
2021.04.12
Szabadság, ó drága Szabadság,
Minő jó, hogy vagy nekem.
Mivoltoddal bearanyozod szürke napjaim,
Mint ködös hajnalon a fölkelő Nap sugarai.
Szállok Veled felhőtlenül, de félek,
Mi lesz, ha fölkelek és az álom szertefoszlik?
Ne hagyd, hogy csupán álom legyen
Kreativitással teli elmém színes gondolatai,
Melynek középpontjában az lebeg, hogy
létezel.
Talán csak be nem teljesülő vágy vagy
Szívem legeldugottabb részeiben, de lehet, hogy
valóságos,
Mégis olykor mesebeli csoda vagy,
Mely minden ember számára csak egy képzelet.
Egy olyan dolog, mely mosolyra fakaszt és
fölemel...
Talán szomorú vagyok és sötét a lelkem,
De érzem, hogyha velem vagy, nem vagyok
oly szürke és reményvesztett.
Jelenléteddel megnyugvás van testem kicsiny részeiben
is.
Oly hatással vagy elmém apró zegzugaira,
Mint a méhkas lakóinak zümmögő,
Már-már fülsüketítő, mégis oly kellemesen hangzó
dallamai.
Nap, nap után úgy ébredem,
Hogy az ég szürke, zord és beborult, hogy
mit érzek ekkor?
A szívem zakatol, de nem az izgatottság vezérli,
Csupán a félelem, hogy talán én is ily zord
vagyok.
Félek, hogy a magány fölemészt és nem a
szabadságom,
Hanem a kétségbeesettségem labirintusában
találom magam.
De kérlek ekkor is Szabadság,
Segíts nekem, ne kergessen az őrületbe a gonosz,
kinek neve a magány.
Ha Te vagy, nem hagy el a remény,
De ha elszivárog az a hit, hogy Te létezel,
A semmiségben találom szerény énem, mely
létedtől teljes.
Számomra a szabadság megnyugvást eredményez,
Egy kézzel nem fogható,
Ésszel pedig föl nem fogható jelenséget,
melyre szavakat nem találok.
Csupán mély érzelmeket táplálok belé,
mely szívből jövő és tiszta.
Kérlek hát Szabadság: maradj velem, adj néhány
örömteli percet nekem...