Szabó Andrea: A kút

Késő tavaszi, kora nyári idő volt. A nap melegen sütött, a madarak csiripeltek. Lágy szellő fújdogált. A fiam egy éves forma volt akkor. A világ felfedezése volt számára a legfontosabb. Imádta, imádja a környezetet, a természetet, mindent megvizsgál, megfog, szájába vesz, utánoz. Az egy évesek jellemzője.
Kint sétáltunk a kertben. A kerti kútnál megálltunk. Azt már látta, hogy abból a valamiből víz folyik, anya a locsolóba tölti, és utána inni ad a növényeknek. Inni még nem látott minket kútból. A kút aláállt és imitálta, hogy ő abból iszik.
Ez a mozdulat nagyon mélyről és régről jött elő belőle. Ebben az életében még ilyet nem látott, de mozdulat teljesen tökéletes volt. Mint aki már ivott kútból. Aláhajolva a tenyerét odatartotta és lefetyelő mozdulatokat tett.

És akkor a fiam arca helyett már nagyapám láttam egy másik kútnál, egy másik időben.

Egy állomáson állt az a kút. Mozdonyfütty és emberi beszélgetések zaja csapta meg a fülem. Ő éppen csak leugrott a vonatról, hogy igyon és a kulacsát megtöltse. Háborús idők voltak azok. Trianon után jóval. Nagyapám csizmában, zöld ingben és nadrágban. Pakkja nem volt, csak egy kis hátizsák. Nem vihetett magával sok dolgot, menekült.

Egy kis hegyi faluban született, Székelykocsárdon. Imádta a hegyeket, a szüleit és húgát Ducikát. Trianon mindenkit fájón érintett. Ő nem akarta elfogadni, hogy már nem Magyarországon él. A boldog békeidők számára nem voltak boldogok. Fiatal férfi volt már akkor, illett volna megházasodnia. Szülei jómódúak voltak. Sok lányos apa szívesen vette volna, hogy ha megkéri a lánya kezét, de ő nem tette valamiért. Neki akkor még senki nem kellett. Ő csak a politikán rágódott. Dolgozott, tanult, tette a dolgát, de szíve tele volt fájdalommal és keserűséggel.

A háború szele már felettük lengedezett. Puskaropogás és bombázás hangja szélcsendes időben a kis faluba is elért. A hírek is jöttek titokban. Az ivóban suttogva beszélték a barátaival, hogy behívó parancs vár rájuk is. Sokat politizáltak egy-egy átivott éjszaka. Olyankor részegen ment haza, és felkeltette szüleit, hogy pakoljanak, elmennek innen. De szülők nem akarták ott hagyni az addigi felépített életüket. Ők már csak ott fognak meghalni. Meg hát Ducikát is férjhez kellene adni a szomszéd gazda fiához. Édesanyja ilyenkor csitítgatta, nehogy a szomszédok meghallják. Még bajt hoz a fejükre.

Így ment ez egy ideig. Aztán jött a postás. Tudta milyen levelet hoz. Hozott már többet is a faluba. Megjött a rettegett behívó parancs. Nincs mese, menni kell. Nagyapám már tudta, hogy mit fog tenni. Már eltervezte ezt jó előre. Ő nem harcol egy értelmetlen háborúban.
Nem búcsúzott senkitől, másnap hajnalban kiosont a házból a kis hátizsákkal, amibe csak egy váltás ruhát, némi elemózsiát és a spórolt pénzét tette. Nem volt feltűnő az állomáson, hisz máskor is ment hajnalban a városba ügyeket intézni hátizsákkal. Az ismerős kalauzzal kezet fogtak, talán több ideig, mint máskor. A kalauz ebből már tudta, hogy a fiú már nem tér haza délután. Nem ő volt az egyetlen, akitől ő búcsúzott el utoljára.
Még nem tudta meddig utazik, hol száll le. Csak azt tudta, hogy Magyarországra megy. A zöld határon akart átszökni az utolsó román faluból. Ismerte a vonatok menetrendjét, járt már a fővárosban is többször. Tanult, művelt ember volt. Az utolsó állomáson ugrott le inni a kúthoz.
Én ekkor pillanthattam be az életébe lopva, a fiam mozdulatai által. Mert most újra bizonyosságot kaptam, hogy visszajött. Visszajött folytatni azt, amit nagyapaként elkezdett. Most a fiamként fogja befejezni. Időn és teren át jött tanítani, mesélni, szeretni, élni. Hozta magával Bolond Istókot meg fazekait, meg a macskáját, Kocsárd hegyeit, a temetőt a domboldalon, a dédszülői házat, a Szilvás hegyet, a dalait, az érzéseit.

A fiam ekkor megunta a játékot és mi újra 2020-ban mentünk tovább, hogy újra felfedezze a világot, hogy új dolgokat tanuljon meg a magával hozottakon kívül. Hogy engem is tanítson.