Szabó Roland Kristóf: Halálciklus
Halálomig
Létem értelmét fejtegetni
folyton, időt emésztő felesleges gondolat, hisz a vég ott liheg nyakunkban, ott
ugat, mint kutya kit gazdája szabadított az óvatlan vándorra.
Kerget, végig
kísér, s ha nem teszel semmit csak tétova óda sóhajod: az ismeretlen végzet
maratalékává válsz.
Miért is ne
tehetnéd meg, hogy szembeszállj?
Hogy nem vagy a
tömeg alkotta báb, hogy megmutasd téged nem hiába teremtett a Világ!
Használd lelked
tisztaságát. Alkoss hát, felejtsd el a mindenség gondját!
Ne csak magadnak
maradj, hanem másoknak is.
Idézd meg a kis
Istent benned halálodig, hogy aztán mikor villan fel a fény a végén, biztos
lehess benne: tisztán, nem sárban éltél.
Ne vedd fel a szemfedőt!
De soha ne feledd
a látatlan, sötét temetőt!
Vak világon
Szemellenzőben
halni meg,
oly kínos,
tudattalan
szinte már
mondhatni gondtalan.
Ahogy vígjáték az
élet
s csak habzsol a
sztoicista lélek,
s csak az utolsó
pillanatban sír vállán a végzet.
Bár tudhatnám
milyen is, ha így vagyon.
Nem cipelném, nem
lenne hátamon sírhalom.
Nem lenne életem
tragikomédia,
s nem fognék kezet
a kaszással soha.
Hisz tudjuk jól,
mi a vége:
tanulj meghalni,
vagy ha felvillan Isten képe,
mindhiába, magad
maradtál egy erkölcstelen országban.
De van, hol nincs
király, csak a tiszta a ősi világ.
Hol ott az
igazság, ott van: benned!
Tedd mélyre
lelkedig, és alkoss még a vesztedig!