Szegedi Melinda: Folklór

"Ha egyszer odébbállok, a kör közepéből majd hiányzok,
rám többé nem találtok, rosszak!"
(EDDA Művek)

Pataky Attisnak volt igaza: vannak. Nem elég, hogy vannak, időnként elvisznek egy körre. Mondhatnám, hogy "nem olyan értelemben", de ez változó. Most például saccra fél napja heverek a padlón, kissé zsibbadtan és mosdatlanul, és ez idő alatt semmiféle érdeklődést nem mutattak irányomban. Lehet, hogy csak utólag észlelték: már voltam náluk, párszor már jól kikutattak, de a visszaúthoz be kell várnom a többieket. Vagy nagyon rossz a mintavételezési módszerük, vagy kell lennie valamiféle tulajdonságomnak (lásd: áldozattan), amely alapján újra és újra bekerülök a válogatásba.

Nem én vagyok az egyetlen, aki repetázik. Itt van például Totya, aki momentán kamionos, de ideje nagy részét a sitten tölti. Mivel rutinos abban, hogy parkoltatják, különösebben nem viseli meg a bezártság. Kellemetlen, hogy cellafőnöki versenyeket rendez, amit rendszerint meg is nyer. Néhány kezdő e miatt gondolja azt, hogy az idegenek a rectum felől támadnak.

Jelenleg öten vagyunk raktáron, ebből ketten vagyunk nők. Én, Gizella, a barátaimnak Zsizell, mert a Gizi úgy hangzik, mint egy gépírónő. Speciel tényleg az vagyok, de nem azért, mert nomen est omen, hanem így alakult. A másikunk Leokádia (barátainak Leó, de nincsenek barátai), ő biosztanár. Képzelhetik, milyen lehet ezzel a névvel egy rakás neveletlen kölyök között... A tanítás mellett rendszeresen ír a History Channel számára. Az az álma, hogy egyszer osztálykirándulást szervez ide, persze ezt nehéz leegyeztetni. Ennek is mekkora már az esélye, hogy három magyar van? Egy a milliárdhoz!

Van egy német (Hans), vele megértetem magam, a ruandaival (Iyapo) kevésbé. Nem ruandaiul nem beszélek, hanem franciául. Iyapoval már harmadszor utazunk együtt, a neve jelentése "sok próbálkozás". Ezzel a névvel sem lehet könnyű... Kiderült, hogy mindenkit Pesten gyűjtöttek be. Hans a sörbiciklit akarta kipróbálni, Iyapo a Műegyetemet.

Ez a hely nem ideális az információ-gyűjtéshez, mert mi inkább az információ forrásai vagyunk. Vizsgálat is megesik, persze nem a klasszikus értelemben: ezek a kütyük nem a szokásosak, némelyik átvonul rajtam, másokat csak lóbálnak felém. Az exploráció fontos része a verbális rész, akcentus nélkül beszélnek magyarul. Gondolom egyéb nyelveken is, de saját fülemmel még nem hallottam. Amikor az egyik bejön, körülnéz, az ujján egy kulcscsomót pörgetve - persze az ajtók nem kulccsal nyílnak -, szándékosan húzza az időt, majd rámutat valakire, akinek követnie kell őt. Leokádia mesélte, hogy ezt a technikát ő is előszeretettel használja a gimiben, így látja, hogy ki kezd stresszelni, tehát őt szólítja ki a táblához.

Totyának első alkalommal sikerült megbütykölnie a zárt (átfűzi a sálját a középső bigyón, aztán ráüt a kezére a másik kezével, és ennyi), de az a világűr felé nyílt, így ez az akciója kényszerleszállással végződött. Ha az eredeti szakmánkat egyféle szuperképességnek tekintjük, mindannyian megpróbáltuk már ezeket hasznosítani a fenti körülmények között. Én még váratok magamra. Egyébként a "fent" nem biztos, mivel nincs ablak a helyiségben, de ők azt állítják, hogy repülünk: tény, hogy már párszor - talán fékezésnél - felkenődtünk a falra.

Tegnap ránk parancsoltak Hans-szal, hogy mutassuk be az emberi reprodukciós mozdultsort. Hans meglepően szégyenlős, én - nem meglepő módon - szintén, ezért odasúgtam neki, hogy adjuk elő a csip-csip-csókát (németül: Chip-Chip Kuss, blinde Krähe, Koma Frau fragt nach dem Wagen. Ich kann es nicht verraten: Hühner sitzen darauf.), mivel úgy sem tudják lecsekkolni. Unottan nézték, aztán elkezdtek trécselni. Egy idő után áttértünk a piros-pacsira, mert alig maradt bőr a kézfejemen. Az egyik észrevette, hogy még mindig csináljuk, hozzánk fordulva intett, hogy távozhatunk.

Nagyjából száz éve vannak a Földön (ha hihetünk nekik), aminek persze nincs igazán jelentősége, tekintve, hogy térben és időben mozognak. Ez alatt szerintem azért már kitanulhattak volna ezt-azt, furcsa, hogy még mindig az alapvető dolgoknál tartanak. Amikor felvetettem, hogy vannak dokumentumfilmek mindenféle témában, azt válaszolták, hogy az a leghamisabb műfaj, miképp azt Truffaut is megjegyzi.

A lényekből időnként kipottyan ez-az, így Leó elhatározta, hogy székletmintát szerez tőlük, hogy később analizálhassa, ami elemzést jelent. Volt nála pár kutyakaki tasak, és amikor bent jártak nálunk, akkor igyekezett észrevétlenül mögéjük osonni. Mivel a lényeknek vetített arcuk van, tehát minden irányból nézve egyforma, ezért ez nem könnyű. Lehet, hogy pont ez segített: ha valaki nem mögéd, hanem eléd oson, akkor nem gyanakszol. Nem tudom, hogy később mi lett a mintákkal, de feltételezem, hogy a következő agymosás után kidobta.

A legnehezebb az ittlétben, hogy az ember kikerül a vérkeringésből. Hans felismerte, hogy az egyik modul egy rádió-egység, így ennek felhasználásával elérte az Internet-et. Sikerült tőle elkunyerálnom, hogy megnézzem a híreket és a leveleimet. A relativitás-elmélet miatt (gyengébbek kedvéért: E=mc2) néha a múltbeli, néha a jövőbeni üzeneteket látom, válaszolni így egyikre sem merek, hogy ne kavarjak feleslegesen. Egy dolgot azért kipróbáltam: az ÉN ZSÁNEREM oldalra küldtem egy társkereső üzenetet, hátha ott a korábbi posztok elsőbbséget élveznek, és mivel éppen régen volt, ezért visszamenőleges hatállyal biztosítottam a tuti pozíciómat.

Egybevetve a begyűjtöttek szűk körét, valamint az unott pofát, amivel kihallgatnak, arra tippelek, hogy ők sem a munka megszállottjai, csak hozni akarják a normát. Az emlékek törlésével kapcsolatban elárulták, hogy tudnák azt jobban is csinálni, de úgy esetleg menne vele pár más is, például a cipőfűzés tudománya, ezért inkább alulról közelítenek a tökéleteshez, így maradhatnak részleges emlékek az utazásról, azt meg úgy sem hiszi el nekünk senki.

Hans mérnök. Alaposan átkopogtatta a falakat, hallgatózott, az ismeretlen anyagokat meg is nyalta. Megállapította, hogy hol lehetne átfúrni a falat, ha lenne fúrónk. A két cipőjéből készített kezdetleges Eötvös-ingát, hogy meghatározza a magasságunkat és a sebességünket. Sajnos a kettő nem független egymástól, ezért úgy fogalmazott, hogy a Föld-Hold távolság felénél lehetünk, amennyiben a sebességünk zéró, de hát nem lehet zéró, mert akkor nem lennénk ott.

Nincs fotel, nincs biztonsági öv és nincs botkormány, pedig a filmekben van. Totya szerint azért, mert a mosókonyhában vagyunk. Mosógép sincs. Van egy vödör (nőknek) és egy borosüveg (férfiaknak), hogy ne kelljen e miatt kiszállnunk. Az űrhajó nem dübörög, nem sivít, csak csendesen zümmög (lehet, hogy úgy repül, mint a méhek). Aki gyermekként arról álmodott, hogy egyszer feljuthat egy ilyenre, ki kell ábrándítanom: tök uncsi. Olyan, mint egy luxus óceánjáró (csak luxus nélkül): az egyetlen élmény amikor kiszállunk. Hogy hol és mikor, az lutri, ez jó benne. Minket azért engednek ki, hogy kisebb küldetésekkel bízzanak meg (például vegyünk ezt-azt a boltban, tudjuk meg hogy hol vagyunk, vagy nyerjük el valaki bizalmát és csalogassuk az UFO közelébe). Ilyenkor sosem ott vagyunk, ahol eredetileg felszedtek (vagy nem akkor), gondolom, hogy ne kezdjünk el konspirálni (sikítozni).

Egyszer egy gepárdot kellett volna begyűjteni, de mondtam nekik, hogy nem ismerem a nyelvet és különben is megesz. Azt mondták, hogy senki nem esz meg senkit, tehát nyugodtan menjek. A gepárd tényleg inkább menekülőre fogta, futva sem tudtam utolérni.

Máskor egy sarkvidéken voltunk, mert mindenfelé jég és hó volt. Iyapo azt mondta, hogy Coriolis szerint az örvénylés iránya a féltekétől függ, ezért a borosüveg tartalmát a vödörbe öntötte, és diadalmasan közölte, hogy dél. A közelben volt egy iglu, ez keltette fel a lények figyelmét. Megkérdezték Leót, hogy az eszkimók állatok-e, aki megsértődött és közölte, hogy micsoda ostobaság, hogy lehet ilyen rasszista kérdést egyáltalán feltenni, dehogy is azok. Rákérdeztek, hogy hogy is van ez a rendszertanban. Leó elmondta, hogy vannak prokarióták (bacik), protiszták (véglények, de az nem tudom mi), gombák, növények és állatok. Mi magunk (homo sapiens) az utóbbi kategóriába tartozunk. És persze az eszkimók is.

Egyik alkalommal Iyaponál maradt a mobilja. A fém falak miatt persze nem volt térerő, és Hans szerint azért sem, mert a világűrben nincsenek átjátszótornyok. Volt rajta pár játék, az segített elütni az időt. Az órának nem sok hasznát vettük. Elhatároztuk, hogy a legközelebbi landolásnál kicsempésszük a "hajóból", hátha sikerül értesítenünk szeretteinket vagy legalább a munkahelyünket. Ez Szécsénykovácsi határában realizálódott (hogy miért pont őt küldték ki, az rejtély). Iyapot hamar körülvették a parasztok (talán a furcsa frizurája miatt) és a helyi grófhoz kísérték, akit Krúdinak hívtak és - mint utóbb kiderült - Krúdy Gyula szépnagyapja volt. Iyapo franciául próbálkozott, de az 1700-as évek végén az, amit a magyarok franciának véltek (és csak Napóleonra tekintettel tanultak meg), elég távol esett az ő szókincsétől. Mivel előszeretettel használta a "votre maman" és "merde" kifejezéseket, deresre húzták és elvették a mobilját.

Totya egyszer sikeresen megszökött a XVI. századi Franciaországba. (Igen: nekem is úgy tűnik, hogy nem a legpraktikusabban választják ki a szereplőket az adott szerepre.) A bokáján lévő nyomkövetőt leverte, így csak egy sok évvel későbbi misszió során sikerült levadászniuk. Vitte magával a gyógyszereit és a cigarettáját (ez furcsamód az űrhajón is megengedett, nem csak Recsken). Egy darabig pestisdoktor volt, elvett egy gazdag macát, majd csillagászattal és kozmetikával foglalkozott. Az ő nevéhez (mármint nem a Totyához, hanem Nostradamushoz) kötődik a szemöldök-tetkó felfedezése. Épített egy meth-labort, majd ennek hatására 1555-ben megírta a Les propheties című munkáját, amelyben elég sok dolgot eltalált, de utóbb már bánta, hogy ellógta a töri órákat.

Találgattunk, hogy mi elégítené ki az űrlények kíváncsiságát. Én például megmutattam nekik a gyorsírást, de nem hozta lázba őket. Hans technikai megoldásokat (ék, csiga, atombomba) magyarázott el, de azt mondták, hogy ezek nekik már megvoltak. Leokádia elmagyarázta a darwini evolúció elméletét, ezen sokáig nevettek. A leghasznosabb ötlete Iyaponak volt. Elmesélte, hogy otthon, amikor a fiatalok hazautaznak vizsgaidőszak előtt a falujukba, ledobják a városi cuccaikat, fűszoknyát öltenek, és úgy ropják az ősi táncokat a gazdag turistáknak. Azt javasolta, hogy mi is adjunk elő egy műsort, ami globálisan jellemző az emberiségre, informatív és egyben szórakoztató. Abban hamar egyességre jutottunk, hogy világzene kell. Mivel nem sok ilyet ismerünk, de a Deep Forest "Martha's song" hármunknak (magyaroknak) megvolt, ezt próbáltuk rekonstruálni, majd előadni.

Istenem, Istenem! Magyar világ elnyel.
Három mérő piros szálat, ej, de nehéz örül engem.
Istenem, Istenem! Magyar világ elnyel.
Nekem is van egy bánatom, három mérő, három mérő.

A jódlizós részeket Hans hozta, Iyapo pedig az indiánosat. Szerintem az indiánok is Afrikából származhatnak, mert nagyon hamar rátalált a hangra. Totya egy üres vizeskannán dobolt. Az énekhez tánc is dukál. Szimbolikus mozdulatokkal eltáncoltuk, hogy szántunk, boronálunk, elvetjük a búzát, öntözzük, hagyjuk pár hónapig nőni, aztán lekaszáljuk, csépeljük, megőröljük, tésztát dagasztunk, majd nokedlit szaggatunk belőle. Bombasiker volt, ötször tapsoltak vissza.

Az anyagot rögzítették, majd közölték, hogy ideje hazamennünk. Máskor az ágyamban térek magamhoz, de most - talán hálából - kihagyták az emlékek törlését és egyszerűen kitettek minket Vecsésnél. Adtak egy marék pénzt, rámutattak a buszmegállóra és visszamentek a ködbe. Na most vagy eltakarta a gőz az űrhajót, vagy a ködfelhő volt maga a jármű, esetleg csak látványelemként funkcionált (ha ez a megfelelő szó arra, hogy ne lássuk).

A busz egy régi Ikarus volt. A sofőrt megkérdeztem, hogy lehet-e húszezressel fizetni, de kiröhögött, viszont Leóval együtt elvtársnőnek szólított, amikor megtudta, hogy a munkásosztályt támogató értelmiségiek vagyunk. Totyát sofőrként az első (idegenvezetői?) ülésre ültette, a többieket - imperialista ügynököket - otthagyta a megállóban. Sokat énekeltünk útközben a TSZ dolgozóival. Tudtam, hogy előbb-utóbb újra begyűjtenek, így egy turista lelkesedésével vetettem bele magam az új kalandokba, amelyek célja részben történelmi-építészeti jellegű, részben pedig pasizás, bár tudom, hogy annak itt a múltban nincs jövője.