Székely Emőke: Charlotte táskája

Egy kicsit olyan charlotteos volt. Nem nagyon, dollármillióban mérhető gyémánt nem ékeskedett az ujján, helyette büszkén viselt hegeket, és a sebtapasz is állandó dísze volt kezeinek. De azért egy kicsit mégis Charlotte-os volt. Elegáns, családközpontú, na meg ott voltak a barátnői, akik simán lehettek Carriek, Mirandák, Samanthák.

Erre gondolt miközben a laptop képernyőjét bámulta. American Airlines - olvasta újból és újból. Az a távoli őse jutott eszébe, akiről a nagyapja mesélt. Nos, az a bizonyos Lajos bácsi arról álmodott, sőt, azt tervezte, hogy átkel a nagy vízen és Amerikában próbál szerencsét. Állítólag el is indult, Spanyolországban akart hajóra szállni, egy kicsit Columbusnak képzelte magát az öreg, de végül igencsak megtépve tért haza egy szép napon. Azt mondta, hogy fel is szállt a hajóra, aztán amikor indultak volna, megijedt, eszébe jutott az anyja, a rétes, a mákos guba meg a disznósajt, így kiabálni kezdett, hogy engedjék le, ő nem megy, induljon az a hajó nélküle. "Bolond Lajosbá. Egy ilyen anyámasszony katonájának nem való Amerika" - mondta nevetve és nézte a képernyőt.

A műhely csendes volt, milyen is lett volna, hisz most éppen nem varrt, az egyetlen hang a monoton kattogás szokott lenni, amit annyira szeretett. Sokszor ritmusra nyomta a pedált, zenét vélt felfedezni az induló, megálló burrogó kattogásban. Az ő zenéjét, aminek dallamára sorra születtek meg a formák, az egyenesek, a félkörök, a kúpok, majd ők alkották a táskákat. Na meg az álmatlan éjszakák. Meg a hegek. Meg a szúrások. Egyszer, amikor a szike a bőr helyett a mutatóujjában landolt, a vér pedig bugyogott kifelé és a maga útját kereste, arra koncentrált, hogy nem fáj. Nem, mindaddig, amíg a gyereknek mindene megvan, nem fáj. A helye most is ott van a kezén, megannyi tűszúrással együtt. Lehet, hogy ezek a hegek is alkotók, a maguk művészi táncát járják az ujjain. "Ez a fele azért kimaradhatna a dologból" - sóhajtott egyszer, amikor épp egy táska csomagolása közben a szikszalagot próbálta egy cirkuszi mutatvánnyal elvágni, és mi tagadás, nem jött össze.

A polcon egy üveg bor volt, valami szuper kiadás állítólag, amit a barátnői vettek neki amikor az első bőrtáskákat elvitték. Mikor is volt ez? Öt éve már, talán hat is. Egy örökkévalóságnak tűnt az azóta eltelt idő, mintha most egy másik életben kelne és feküdne. Akkor a lányok azt mondták, hogy majd a nagy napon nyissa ki és élvezze a zamatokat. A palackra nézett, egy kicsit poros volt, de nem baj, letörölte. "Ha nem most, akkor mikor?" - kérdezte magától és elképzelte, hogy milyen más lenne nem egy, hanem négy pohárba tölteni belőle. De egyedül volt, a csajok nem értek rá, vagy lehet, hogy ráértek volna, ha szól nekik. De nem szólt, inkább egyedül maradt. Talán így száz százalékosan ki tudta élvezni a pillanatot, amiről nem is olyan rég még álmodni sem mert, hisz az egy dolog, hogy táskákat varrt, minden darabot szeretettel veretve adott ki a keze közül, de az, hogy a nagy vízen túl, a divat ikonjai közé landolnak a magyar kiegészítők, na ez.... Pattant a dugó, pár kortynyit kitöltött a pohárba, megkóstolta, majd kiköpte. "Pfuj, ez ihatatlan!" - kiáltott fel. "Hát igen, nem itt és így kellett volna tárolni. Igaza volt Hannának, mégiscsak igaza volt, amikor mondta, hogy vigyem le a pincébe".

Az ünnepi bornak annyi, egye fene, attól még a pillanat megmaradt. Sétált a műhelyben, a félig kész táskákat nézte, látta előre, hogy melyik milyen lesz, azt is, hogy kinek lesz majd jó. Az évek során kifinomult az a különleges érzéke, hogy előre tudta, milyen jellemhez melyik táska illik. Így csoportosította az embereket is, ott voltak a hátitáskás pirosok, a kerek lilák, a türkíz lázadók, a fekete dívák, a zöld optimisták, s mind így, a sornak alig volt vége. Ha volt egyáltalán... Eszébe jutott az az euforikus pillanat, amikor a bevásárlóközpont előtt épp az autót parkolta és meglátott egy nőt, aki a keze munkáját viselte a vállán. Az első volt. Előbb a szíve kihagyott pár verést, majd rászólt, hogy helló, ezt azért ne. Az arcát a tenyerébe temette és tudta, hogy ezért a pillanatért megérte dolgozni, megérte tűrni a "nem fog menni", "ááá, ez valakinek lehet, hogy összejön, de neked nem", "jobb lenne egy normális munkahelyet keresni", "Coconak képzeled magad?" és társai megjegyzéseket.

Valójában egy kicsit Coconak képzelte magát, mert belevágni az ismeretlenbe, mert nagyot álmodni és megdolgozott érte. Ha a Chanel háború idején született, akkor az ő táskáinak sem lehet akkora akadálya. Aztán a megrendelések jöttek szépen sorban, minden táska megalkotása egy küldetés volt, egy jel, amiről tudta, hogy maga után hagyja, kiengedi a világba, hogy valahol egy kislány az anyja magassarkújába bújva, a táskával a vállán, piros rúzzsal kikenve, tipegve gyakorolja, hogy milyen lesz majd a kifutón végigmenni. "A piros rúzs leszedése, na az legyen az anya dolga. Az enyém a táska megalkotása" - szokta mondani.

American Airlines - olvasta újból, próbálta egy kicsit Charlotte módjára kiejteni, ehelyett bénázott egyet, de kit érdekel? Amikor a lányokkal a Szex és New York maratonokat szervezték, egyikük sem gondolta, hogy ő lehet az, aki négyük közül elsőnek lép amerikai földre. Akkor csak vihogtak, megdumálták a cipőket, meg a női élet egyéb kifinomult dolgait. Most pedig ott áll a New York-i álom előtt, a táskái ismert modellek oldalán lógnak, a nevét kínlódva ugyan, de egyre többen ejtik ki, ő meg tudja, hogy megérte, megéri. Tudja, hogy folytatja a munkát a nagy nap után is, és azt is nagyon jól tudja, hogy a lelke nem lesz más, csak az a magyar népi motívumokkal teli világ, ahová kevés ember nyer betekintést, hisz a formák, az egészek indái között alig hagyott helyet hétköznapi kicsinyességnek. Ezt mondjuk, jól is tette, hisz a "neked könnyű, Amerikában flangálnak a táskáiddal", "jól megszedted magad", "ki tudja, hogy jutottál oda" megjegyzések csak ezután következnek. Tisztában volt vele, ezért jó idejében felkészült ezek törlésére. Még fültisztító sprayt is vett, hogy sima legyen a "jóindulatú" megjegyzések útja: egyik fülén be, a másikon ki.

Spray ide vagy oda, azért éjszakánként félt attól, ami rá vár. Az ismeretlentől, az ismertségtől. Eddig megvolt a kis műhelyben, a világa nagy volt ugyan, de mégis kicsi. Jól volt magában és magával, meg azzal a pár emberrel, akik körülvették. Most meg ott áll valami teljesen másnak a kapujában és nem biztos benne, hogy van elég ereje lenyomni azt a fránya kilincset. Az agyában lakó népi motívumok mellé millió "mi van, ha?", "de mi lesz, ha" költözött, ezekkel vívta harcát. Talán ez is része az egész, évek óta tartó folyamatnak, ki tudja...

Bekapcsolta a varrógépet és üresen kattogtatta. A hang, amit mások ki nem állhattak, őt megnyugtatta, mint mindig. Pár percig járatta, közben a koszos borospohárra nézett, mosolygott egyet, hogy a nagy solo ünneplés elmaradt, majd visszaült a laptophoz és villámgyorsan lefoglalta a jegyet a New York-i járatra. Végre elhitte, hogy ott a helye Charlotte székén a New York-i divathéten, ahol kínlódnak kimondani a nevét, de a magyar népi motívumos táskáit büszkén viselik, ő meg csak nevet bele a nagyvárosba, nevet a világba, hogy igen, sikerült.