Szohner Gabriella: Ébredések

A várost, ahová születtem, ahol gyermeki éveim múltak, kettészelte a Zagyva folyó. Nemcsak földrajzi értelemben, hanem mindenhogy. Az egyik partján a polgári, valamivel gazdagabb világ, másik partján, az új részen a szegényebbek. Háború után, a Zagyva inneni oldalán, a bombák hagyta romokra épültek családi házak, féltetővel, picinyke szobákkal, szedett-vedett anyagokból, amihez hozzá lehetett jutni. Ezen a tájékon híre sem volt az emeletnek. Mutatós üzletek sem voltak, csak néhány aprócska bolt, egy iskola, és a templom. Kicsit messzebb egy majorság. Az új rész olyan volt, mint egy falu. Mint egy kis, takaros falu, ahol még kerítésre sem telt, élő sövények választották el egymástól a telkeket, bokrokból, kisebb fákból nyesegetve. Majd' minden házhoz tartozott egy gazdasági udvarrész, egy zsebkendőnyi, amiben néhány szárnyas, egy malacka, növekedett, a családi asztalra. Itt találtak helyet a kutyának, és itt kóborolt egy-két egerésző macska is.

Szerettem a baromfis udvart, szerettem a csirkéket, jól meg is figyeltem, mikor, mit tesz velük mamus. Besegítettem az etetésbe, szórtam bőséggel a kukoricát eléjük, de kaptak kóstolót a malackának leforrázott korpából, meg a zöldségek letisztított héjából is. Amikor már zsendült a fű, mamus küldött, szedjek nekik belőle, ami nem volt olyan érdekes, annál sokkal jobban szerettem nézni őket, ahogy szaladgáltak egy-egy fűszállal, mint valami nagyon különleges csemegével. Szívesen keresgéltem meg tojásokat. Ha már hármat találtam, szebben sütött a nap. A kakastól mindig tartottam egy kicsit, mondtam is mamusnak, hogy az, az állat szerintem nem kell ide, de ő mindig elhessentette a nyavalygásom.

- Kell a kakas!- állította.

- De, minek mamuka? Csak bántja a tyúkokat! Meg néha engem is!- nyafogtam.

- Ha nincs kakas, nem lesz jó a tojás, és nem lesznek belőle csibék - magyarázta ő.

Én nem értettem mi köze a kiscsirkének meg a tojásnak a kakashoz, de ha mamus azt mondta, akkor az így is volt helyes, nincs mese.

Előfordult, hogy dédelgetett madaraim kiröppentek a kerítés tetején, akkor mamus levágta a szárnyaik tollát egészen rövidre, mondván, ne szökjenek el többé a galádok. Mamus fogta a nagyollót, térdei közé szorította a tyúk testét, baljával szedte szét a szárnytollakat, a jobbjával meg nyisszantott. Csattant az olló, én meg még a szemem is becsuktam ijedtemben. Úgy éreztem, fáj nekik. Sajnáltam őket, mert ha szöktek is, soha nem jutottak messzire, valamelyik szomszéd befogta és hazahozta mindahányat. Tudták kinek milyen csirkéje van. Felismerték őket. Hihetetlen ez a mai világban.

A hatvanas évekbe fordultunk. Én öt éves lehettem, legfeljebb hat. Az a tavasz különlegesen szép emlékekkel áldott meg. Nagyon szerettem ezt az évszakot. Olvadozni kezdtek a jégcsapok, többet sütött a nap, legszívesebben körbetáncoltam volna a világot, mert már nem fagyott szét a lábam, a kezem. Vártam a meleget, vártam a kibújó hagymás virágokat, vártam, hogy mamus veteményezzen a kiskertben, vártam a húsvétot, a locsolkodókat. Ebben a várakozásban történt, hogy a baromfis udvarban az egyik kendermagos tyúk furcsa viselkedésbe kezdett. Először csak kottyantós, furcsa hangokat hallatott, később kicsipkedte a hasán a tollakat, lecsupaszította egészen. Benn maradt az ólban naphosszat, nem volt hajlandó onnan még a csőrét sem kidugni.

- Gubbaszt a kendermagos mamuka! Beteg szegény! - szóltam nagyanyámnak.

- Nem beteg az! - mondta mamus. - Kotlik.

- Kotlik! - válaszoltam. - Mi az, hogy kotlik?

- Szeretne kiscsibéket kelteni - válaszolta mamus. - Már gyűjtögettem is neki tojásokat.

Azzal fogott egy jókora kosarat, rakott bele szalmát, a szalma tetejére tett több tojást, hogy pontosan mennyit, arra már nem emlékszem.

A tojások tetejére meg finoman leültette a kendermagos tyúkot. Tett elé kis edénykében vizet, meg kukoricát, és egy másik jókora kosárral az egész építményt tojásostól, tyúkostól letakarta.

- Na, kész!- mondta. - Kotlik a tyúk. Három hét múlva, ha a jó Isten is úgy akarja, kikelnek a kiscsibék.

- Három hétig ül majd a tojásokon? És nem töri össze? És hogy jönnek ki a csibék? - záporoztak a kérdéseim.

- Szépen lassan mindent meglátsz majd- mondta.

Hát, hogy is mondjam? Nem volt olyan egyszerű ez a kotlás. A kendermagos

gyakran megunta az ülést a tojásokon, fészkelődött rajtuk, egyet-egyet össze is tört, mamus igen nagy bosszúságára. Kárba ment a tojás. Egy ideig pótolgatta, később már nem volt értelme újakat tenni. Az is előfordult, hogy a tyúk lejött a kosárról, sétált egyet, és a bánatnak nem akart visszaülni. Akkor mamus, némi birkózás meg kergetőzés után, kotkodálós hangzavar közepette bekötötte a tyúk szemét kis ruhazsebkendővel, hogy az a mamlasz csirke éjszakának gondolja a sötétséget, és elkotoljon már végre. Azt meg szinte minden nap megtette a kerge, hogy beleborította a vizet a kasba, vagy szétszórta a kukoricát. Mintha direkt bosszantotta volna mamust.

-Nem leszel jó tyúkanyó úgy látom!- méltatlankodott nagyanyám. - Menni fogsz a levesbe!

Lassan teltek a napok. Odakinn már elég meleg volt az idő, duzzadtak a fákon a rügyek, kibújtak az első hagymások, de éjszakára lehűlt még elég alaposan. Kinn már fújtak a böjti szelek, a kertek alján türelmetlenkedett a kikelet. Mi pedig odabenn vártuk a nagy napot, amikor az első csibék megjelennek. Mamus szakajtót bélelt ki puha rongyokkal, a sparhelt mellett csinált neki helyet, ott jó meleg lesz a frissen kikelt csibéknek. Tatus deszkából keretet készített a tűzhely alá.

- Oda mennek a kicsik, ha felszáradtak, meg majd az anyjuk is, ha minden tojást kikeltett- magyarázta nekem mamus. - Egészen addig ott lesznek, amíg meg nem erősödnek, be nem tollasodnak. Másként megfáznának odakinn.

- Felszáradnak? - csodálkoztam.

- Igen - mondta. -Amikor kijönnek a tojásból, nedvesek, kell nekik a meleg.

Egyszer csak a repedező tojásokat láttam, aztán kis lyukakat rajta, majd egy levált tojáshéjat, és a maradék tojáshéjban ülő nedves, kiscsibét. Olyan elesett volt, és gyenge még a fejét sem tudta megtartani. Néhány óra múltán felszáradva, pihe-puhán, sárga kis gombócként ücsörögtek a szakajtóban, és vidám csivitelést csaptak, még az is mosolyra fakadt, akinek egyébként esze ágában sem volt mosolyogni. Egy új élet érkezése mindig örömet lop a szívekbe. Hogy szerettem simogatni őket! Nem élvezhettem ám sokáig, mamus visszapakolta őket az anyjuk alá.

- Megfososodik, ha sokat macerálod!- mondta.

- Az meg mifene?- kérdeztem.

- Az egy betegség. El is pusztulhat tőle!- ijesztgetett nagyanyám.

Azt persze nem akartam, egy csirke, ha jó nagyra nőtt, egy vasárnapi ebédvolt a családnak. Inkább hagytam őket békén.

A kendermagos tényleg nem bizonyult jó anyának. Mamus megérezte már az elején. Lassan minden tojásból kibújt a csibe, nem kellett kotlania tovább, de meg kellett volna tanítania a csibéknek a csipegetést, az ügyes ivást, és hívni őket a saját nyelvükön, ha nagyon szétszóródtak. Na, az a szerencsétlen tyúk, akinek nem volt sok esze, vagy anyai ösztöne, nem akarta mindezt megtenni. Mamus tojást főzött a kicsiknek, apróra vágta, azzal etetgette, itatóhoz terelgette a picinyeket. A tyúkanyó meg csak kotyogott, nem csinált semmit. Illetve, valamit mégis csinált. Hol egyik, hol másik csibéjét csípte meg erős csőrével, vagy koppintott a fejére, a hátára jó alaposan. Különösen egy csibe volt nagyon a begyében, azt állandóan bántotta, ha útjába került. Az lehetett a hibája a kis ártatlannak, hogy egyik szárnyán, egy picurka területen barnább volt a pihéje. Más volt, mint a többi.

Ez a csöppség folyton kapott az anyjától. Mamus figyelte egy ideig, aztán akcióba lépett. Jól tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Fogott egy szemcseppentőt, pohárba töltött valamennyi pálinkát, lefogta a tyúkot, szétnyitotta a csőrét, és elkezdte csepegtetni a kendermagos torkába a pálinkát. Még a szemem is kikerekedett.

- Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Berúgatom! - mondta mamus, és még bőszebben csepegtette a pálinkát. - Nem fog ez ki énrajtam! Majd jól berúg, elalszik, s mire felébred, elfelejti minden rosszaságát.

Tatusnak nem nagyon tetszett a dolog, ki is nyilvánította:

-Megölöd a tyúkot Maris!

Mamust azonban kemény fából faragták, csak jó idő után hagyta abba a pálinka csepegtetését.

Hát, ami ezután következett, az adott csak igazán okot az aggodalomra! A tyúk, ahogy megszabadult mamus kezeiből, billegni kezdett a lábán, először csak cikk-cakkban lépegetett, majd összeakadtak a lábai, és előre esett. Előbb még fel-felkelt, de kis idő múlva a kísérlete csúfos kudarcba fulladt, elejtette a fejét, aztán a hasán landolt, a szárnyain támaszkodva. Ebben a pózban tartotta még magát egy ideig, aztán oldalára dőltés mély álomba merült. Tatus, meg én igazán nem tudtuk, hagyjuk-e kitörni a bennünk rekedt nevetést, vagy tartsuk odabenn, mert mamus nem igazán volt jó kedvében.

-Megölted a tyúkot Maris! - állapította meg Tatus.

Úgy gurult ki belőlünk a hangos nevetés, mint a gyöngyszemek egy elszakadt nyakláncról.

-Értesz is te hozzá! - csattant mamus hangja, de a következő pillanatban már ő is nevetett. Úgy kacagtunk mindhárman, de úgy, hogy még a könnyünk is csorgott.

Eltelt pár óra, és a kendermagos ébredezni kezdett. Ébredése éppen olyan nevetséges volt, mint az elalvása. Kótyagos állapotban összevissza mászkált, bukdácsolt, s mi hárman újra csak nagyokat nevettük. Mikor végre egészen kijózanodott, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy fejen kólintotta a csibéit, mint a berúgatás előtt. Mamus elégedetlen volt, de nem adott fel soha semmit, így még kétszer megismételte a szertartást. A harmadiknál tatus már nagyon ferdén nézett.

- Kár a pálinkáért Maris! - dünnyögte. - Megy ez a levesbe!

- Te csak tudod!- nyelvelt mamus.

Nagyanyám hajthatatlan volt, s mi harmadszorra is végig néztük, végig nevettük a tyúk részeg bukdácsolását, és illuminált ébredését.

A kendermagos bizonyára tudta, hogy három a magyar igazság, mert ezután tényleg elfelejtette bántani a csibéket, vagy megelégelte azt, amit mamus elkövetett ellene, és soha többé nem akart másnapos tyúk lenni. Igazi kotlóssá vált, győzött mamus, meg a pálinka. Néhány hét múlva egy egész fészekalja csibe érkezett a baromfis udvarba. Az a picinyke pedig, aki a foltos szárnyával úgy kilógott a sorból, és oly sokszor kikapott, a legszebb csibévé serdült, amit az odáig láttam.

Számomra érthetetlen módon, nagyon hasonlított a kakasra...