Szolnoki Irma: Az öreg szekrény titka

- Megyek a könyvtárba - szóltam vissza az ajtón kilépve a férjemnek.

- Érezd jól magad, nézz nekem is valami olvasnivalót - bocsátott utamra, mert tudta, mennyire szeretek a könyvek között keresgélni.

Valóban. Számomra a könyvtár olyan, mint egy templom, ahová az ember néma áhítattal lép be. Csendben sétálok a könyvállványok között, nézegetem a polcokon sorakozó könyveket, találgatom, melyik írót válasszam, melyik cím milyen művet takarhat. Lapozgatok, beleolvasok, válogatok. Gyakran azért, hogy érezzem a nyomdai papír illatát, a sok könyv kicsit átható, nehéz szagát.

Hátulról, az udvar felől megyek, nem kerülök a főbejáratig. Már messziről hallom a kattogó hangot, de nem jövök rá mi az, amíg meg nem látom a pingpongasztalt az árkád alatt. Önfeledt fiatalok játszanak, nevetésüket és a labda pattogó zaját sokszorosan verik vissza a környező betonfalak és a kövezet kemény anyaga. Odabent tudom meg a könyvtárosoktól, figyelmes adakozó ajándéka az asztal, hogy így frissíthessék fel a fiatalok az olvasásban elgémberedő tagjaikat. Kicsit ingatom a fejem, nemtetszésemet rossznéven veszik. Szinte hallom, ahogy összesúgnak a hátam mögött:

- Finnyás, maradi öregasszony, háklis a fiatalokra.

Felérve a lépcsőn, gondolok egyet és nem a felnőtt részlegre megyek, hanem átballagok a fiatalabb korosztály polcsorai közé. Üres asztalok, csak távolabb ül pár lány, kuncogva nyomkodják a mobiljaikat. A pingpongozás zaja jócskán letompulva, de még itt is hallható. Szórakozottan olvasgatom a szerzők nevét jelző betűket. "C"! Cooper jut eszembe a Nagy Indiánkönyv írója. Hiába keresem a hatalmas könyvet. Helyette, kisalakú formában, külön-külön könyvben sorakozik az öt regény, elnagyoltan megrajzolt borítóval. Leveszem az elsőt, a Vadölőt. Leülök egy asztal mellé, de nem lapozok bele. Rám törnek a gyermekkori emlékek.

Talán tizenkét éves lehettem, amikor a barátnőmnél, a közös tanulás után ismét rácsodálkoztam a fal mellett terebélyesedő öreg szekrényre. Vonzott az a hatalmas szekrény, sohasem láttam nyitva. Erős, tömör ajtaját egy díszes kulcs zárta. Annyit tudtam róla, könyvek vannak benne. Közben bejött a szobába a barátnőm édesapja. Látta, milyen megbűvölten bámulok a szekrényre. Megnézte a füzetemet, leellenőrizte a házi feladatomat, majd megsimogatta a fejemet.

- Ügyes vagy, szép a füzeted, tisztán dolgozol. Úgy tudom olvasni is szeretsz - hallgattam örömmel a dicsérő szavakat. - Kislányom, a szekrény titkába őt is beavathatod - fordult a lánya felé, majd csendben kiment a szobából. Barátnőm azonnal odaugrott és végre elfordította a kulcsot. Ő is boldog volt, nem kell többé előttem titkolóznia. A szekrényajtó feltárult és én szólni sem bírtam, a látvány annyira meglepett és lenyűgözött.

Mély, öblös szekrény, szépen megmunkált vastag fából, sok polccal, s azt a rengeteg könyvet látni, ami rajtuk sorakozott, leírhatatlan élmény volt. Barátnőm sorolni kezdte a feltételeket, amiket be kell tartanom, mivel én is tagja lettem a szekrény kiváltságosainak.

- Ezek a könyvek rám vannak bízva. Én adom kölcsön, én tartom számon ki mikor vitte el, és mikorra kell visszahoznia. Édesapa engedélyezi, kiknek adhatom kölcsön a könyveket, most már neked is szabad. Nézd, itt az ajtón belül van kifüggesztve ez a lista. Beírom a neved. Fizetni nem kell érte, ezzel segíti Édesapa a tanulásunkat. A két felsősorban a régi családi ereklyék, biblialapos enciklopédiák, régiségnek számító értékes, bőrkötéses könyvek vannak. Ezeket nem viheti el senki, nem nyúlhatsz hozzá, de én megmutathatom neked, a tanuláshoz is jó kellékek. Látod, te vagy a kilencedik, aki kölcsönözhetsz. A többiekkel szemben is illendő időben visszahoznod a könyvet. Ha sok dolgod van, és nem érsz rá kiolvasni, kaphatsz haladékot, plusz egy hetet. Innen lefelé akármelyik könyvet viheted, de senkinek kölcsön nem adhatod.

- Atya ég! - ennyit tudtam kinyögni, miközben ámulva bámultam a szekrény tartalmát. Ám az egész egy pillanatig tartott, mert éppen szemben velem, megláttam az áhított könyvet. Vászonkötésű, oldalán ott a felirat, csupa nagybetűvel: J. F. COOPER NAGY INDIÁN KÖNYV. Azonnal kiemeltem, olyan óvatosan, mintha törékeny portéka volna. Alig bírtam tartani. Semmi kétség ez az, elején ott a törzsfőnök, fején az indián tollas fejdisz.

- Ezt szeretném kölcsönbe kivenni - dadogtam remegve. Barátnőm szó nélkül, de rejtelmes mosollyal írta be a táblázatába, a könyv egy hónapig az enyém. Éreztem, átlát rajtam, tudja, miért pont ezt választottam.

Letelt az egy hónap, de én még bele sem lapoztam. Ijedten szaladtam a barátnőmhöz, kértem még egy hétig hosszabbítson. Nem mosolygott, hanem már nevetett, amíg beírta nevem mellé az újabb dátumot. Köszöntem a haladékot és rohantam haza. Az újabb egy hét alatt ki sem nyitottam, de az adott időre vittem a könyvet. Amikor beléptem az ajtón, a barátnőm édesapja éppen ellenőrzést tartott. Átvette a könyvet, megnézte ép-e, minden lapja megvan-e, vigyáztam-e rá rendesen. Közben kérdezgetett.

- Mennyi idő alatt olvastad ki? Melyik rész tetszett a legjobban?

Nem mertem megmondani, hogy egy sort sem olvastam belőle, de hazudni sem akartam. Álltam némán és már majdnem sírtam, amikor furcsára kerekedett szemekkel, az egyik oldalról vékony selyempapírból kivágott könyvjelzőt húzott elő.

- Hát ez? - kérdezte.

- Könyvjelző - adtam az idétlen választ, mert örültem, hogy végre ki tudok nyögni valamit.

- De, ha ez itt van - mutatott a jelzett oldalra - akkor te még ki sem olvastad. Nem tetszett, vagy mégsem szeretsz olvasni? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- De! Otthon sok könyvünk van, mindig azt kapunk ajándékba - próbáltam menteni magam.

- Hát akkor? - kérdezte kicsit emeltebb hangon, de nem mérgesen. Nem akartam hazudni, meg kellett mondanom az igazat, ha nem akartam a barátnőmet is kellemetlen helyzetbe hozni. Kétségbeesetten, már majdnem sírva súgtam.

- A lányát ne büntesse, ő nem tudott róla! Ebben az évben jelent meg a könyv, elvétve kapható, mert szétkapkodják az emberek. Nagyon drága, a szüleim nem tudják megfizetni, és én láttam, itt megvan. Tudom, nem lett volna szabad, megszegtem a szabályokat. A könyvet az öcsémnek vittem, az ő kedvence a sok indiántörténet, de ő még csak tíz éves, lassabban olvas, mint én. A hosszabbítás sem volt elég, hogy a végére érjen.

Lehajtott fejjel indultam az ajtó felé, de barátnőm édesapja megállított. Láttam, visszateszi a könyvjelzőt a könyvbe, becsukja és félszemmel a vastagságát méregeti. Nagy sokára szólalt meg.

- Az öcséd vigyázott a könyvre, nem vitás. Pecsét, szamárfül nincs rajta és még könyvjelzőt is használt. Az elolvasott oldalakkal számolva, úgy gondolom, két hét alatt kiolvassa. De ez nem mehet a tanulás rovására, ezért egy kerek hónapra elviheted a könyvet. Egy feltétellel. Te is kiolvasod, és úgy hozod vissza. Értékes tartalommal teli könyv. Izgalmas és tanulságos is. Megéri a ráfordított időt, nem fogsz csalódni. Tessék, viheted! Üdvözlöm a testvéredet.

Harsány hangok zavarták meg az emlékezést, a zaj visszacsöppentett a mába. Csocsóparti készül, csapatösszeállítással. Nem vártam meg. Betettem a Cooper könyvet a helyére, nem keresgéltem mást, inkább indultam haza. Túl hangos lett a könyvtár az emlékeimhez. Kifelé menet láttam, a lányok még mindig a mobiljukat pötyögtetik, a fiúk javában készülődnek a meccsre.

Más lett a világ, morogtam magamban. Ez már nem a könyvek temploma, nem csendes szentély, a könyv itt másodlagos. Közösségi ház, sokféle programmal, és ehhez már nem kell a csend. Megöregedtem és bennem van a hiba? Ki tudja? Sajnálom, amért ilyen lett a könyvtár és boldog vagyok, mert jó korban születtem. Akkoriban a könyvtárban csak könyvek voltak. Értékesek. A művek megkapták a tiszteletet, az odafigyelést, a törődést, a csendet. Ahogyan öcsém olvasta a nagy Cooper könyvet, áhítattal, némán, betűről betűre.