Takács László: Porszem a mindenség egén
2021.05.17
Doromboló, csendes volt
az este,
midőn a bambuló, sápadt holdvilág
a lombok mögött a fényét kereste,
és kerek arcára font ezüst koronát.
Egy ijedt lidérc fürdött a patakban,
szeretve nézte a víztükrén önmagát.
A parton a színét vesztett avarlepedő
betakarta lassan mind ez éji csodát.
Fürkészve nézett a fenséges tejút,
óvón kacsintott milliárd szemével,
s font a világ köré fénykoszorút,
és karolt belém a buja nyári éjjel.
Ott álltam az éjszakai csendben,
csodálón néztem a fenséges égre.
A mindenség volt zsigereimben,
és én mohón vágytam e békességre.
A teremtés aktív része voltam éppen,
amint a kozmosz csendje átölelt.
Hittem halálban, hittem létezésben,
vándor voltam, ki kicsit most megállt.
Ittam a csodát aktív génjeimmel,
csillagok magjában voltam újszülött.
Véletlen létem, hogy miért is lettem?
A mindenség most lelkembe költözött.
Ki az, ki kezet emelne mind e szépre,
s tetteivel pusztítna földet és eget?
Ember a neved, csak nézz a szemébe,
s meglátod benne saját félelmedet.
Hagyd a világot csendes békében élni,
porszem vagy te is a mindenség egén.
Ne akarj az Istennel helyet cserélni,
csak vendég vagy te is e földtekén.