Téri Ildikó: Hova vigyelek?

Most itt ülsz a széken, görnyedten, mosoly nélkül.
Szemed távolba mereng.
Fehér falak, szék, kórházi ágy, tested gyengül,
Nem érted mi történt veled.
Hiszen te csak éltél, dolgoztál, neveltél.
Mindig csak adtál, sosem kértél.
Mit tettek veled?

Megállok melletted, sokáig figyellek,
Fátyolosan, lassan néz rám két szemed.
Felismersz, mosolyogva nyújtod a kezed.
Hirtelen élettel telik meg tekinteted.

Melléd ülök, kezem szorítod, mint aki el soha nem akarja ereszteni.
Halkan kérded -milyen nap van ma? És ők most miért nem engedik?
Van-e még otthonom? Vagy ez jutott sorsomul? Mikor tudunk haza menni?
Mélyről jövő sóhajból újra kérded: És ők valóban, miért nem engedik?
És a cicám?

Elfáradtál, elalszol kicsit,
Arcodra lehelek egy puszit.
S én ebben a mély csendben vádlóan nézek harctalan, gyenge magamra,
Hisz otthon kellett volna lenned még erre a pár földi napra.

Miért engedtem, hogy vágyaid felett
Mások érvei győzedelmeskedjenek?
Jogod, a házad, a szeretet, a méltóság,
Ez lett volna az utolsó kívánság.

Testvéreim nem tudják mennyire bölcs
És megbocsájtó vagy. Hagytad volna ezt örökül,
Hihetetlen, hogy elesettségedet rútul kihasználva,
Damoklészi kardjukkal sújtanak a kórház rabságába.

A megbocsájtást tanítanod kellett volna nekik,
Ingoványt képeznek gondolataik.
Tanításul szolgáljon a megpróbáltatás.
Akarjátok, hát hogy legyen még folytatás!

Apa, ha most itt hagysz és elmész többé nincs család,
Vízióként múló remény marad fenn.
Az emlékezés fotóiból hajtogatott kiscsónakot, mond,
Merre viszi a víz a háborgó felszínen?