Téri Ildikó: Kreatívan a kórházi karantén idején

Bármennyire is fájó az otthon távolsága,
Bent maradtak a Szomorúság fogságába.
Hetek, hónapok óta nem látják már azokat,
Kikért érdemes volt megélni a pillanatokat.

Előttük a festék, rajzlap, színes ceruzák.
A rajzlapon életre kelt fák, házak, kis cicák.
Arcuk rezzenéstelen, kezükben mozog az ecset.
Még egy kis festéket "oda" felvihetek?

Sokáig nézi a lapon a sárga Napot,
És legbelül keresi mélyen a tegnapot.
Törölgeti szemét, mert bekönnyezett.
Halkan szól: Óh, a házam elég kicsi lett!

Hatalmas fák magasodnak mellette,
A portát a buja növényzet is ellepte.
Felette az ég mélyvörösen izzó.
A gondolat itt van, de az emlék múlandó.

A másik képen nádas, tó, benne kacsa.
Hupsz, a rajzlapról a tó kiszaladt az asztalra.
Halvány mosoly ül ki a többiek arcán,
Míg döbbenet látszik a képnek alkotóján.

Remegő kézzel, takarva itatja,
Mit fog szólni az unokám, ha meglátja?
Ő jön érte, vagy a kapuba kiviszik?
Mikor láthatom már őt egy kicsit?

Maszk mögött egy-egy könny útra kél
A ráncokon utat keresve a papírra ér.
Festékes keze a fájdalmát ráfesti arcára.
Nincs az a naptár, mely orvosság lenne a szomorúságra.

Kezük munkája,
Szeretetük lenyomata,
Öregségük árnya,
Reménykedés egy darabja.