Tóth Julianna: Különös utazások

Megint ott állt az ablak előtt, mint mostanában olyan sokszor.

Reggel megpróbálta kicsit magasabbra állítani a fűtést, és szépen rendet rakott maga körül. Körbejárta a virágait, hogy hozott-e új hajtást, vagy nyílik-e valamelyik. Meglocsolta őket állott vízzel, mert mindig készített oda pár flakon vizet, hogy ne a hideg csapvíz érje a gyanútlan növényeket. Mondott is nekik egy-egy mondatot. Ott volt például a viaszvirág. Már legalább harminc éve öntözgette, és még soha nem hozott virágot. A szekrény tetején a közönséges szobai futóka annyira igyekezett, hogy már átmászott a könyvespolc tetejére.

Saját magát is rendbe tette, megfésülte ezüstös haját, és készített valami ebédet. Ennél több dolga nem nagyon akadt. A délelőtt valahogy eltelt.

Kora délután már ott állt az ablak előtt.

Arra gondolt, hogyan érhet véget majd egyszer a járvány. Az emberek találgatják mi várható, mert nincs biztató remény a láthatáron. Egyesek arra gondolnak, hogy a védőoltás majd segít. Beoltanak mindenkit, szépen sorban, és rendben is lesz. Mások kételkednek ebben, hiszen máris ott van a sokféle vírusmutáció, és nem biztos, hogy a vakcinák hatásosak lesznek mindegyik ellen. Új szereket kell majd kitalálni, és ennek sose lesz vége.

Figyelte az utcát, ahol ritkán volt érdekes látnivaló.

- A hosszú téli éjszakák után talán jobb idők jönnek, - reménykedett ezüsthajú magában. A március eleji nap kellemesen melegítette az arcát az üvegen keresztül.

- Ha az idő ilyen marad, túl korán, túl gyorsan tör be a tavasz és az sem jó, - gondolta. Azt szereti, ha szép lassan ébredezik a természet, ha a levelek lassan bomlanak ki, és még áprilisban is átláthat a halványzöld lombok között.

Ha a szokásos tavaszvárás lenne, már egy-két órát kint töltene a szabadban. Megvannak a szélvédett helyei, ahová odasüt a nap, ahol hosszasan üldögélhet. Sétálgatna a felszikkadt utakon, keresgélné a korai kék, nevesincs, apró virágokat a zöldülő fű közt.

Már egy éve sem úgy volt, mint régebben. Egy éve, hogy be van zárva a lakásba. Látogató, ha akarna sem jöhetne. A fiait sem láthatta több mint egy éve, csak néha a számítógép képernyőjén keresztül. Nem mozdulhat ki az utcára szinte sohasem. Egy héten egyszer megy el a kisboltba, megvesz mindent, amire szüksége van, és ez az egy útja is kockázatos. Olyan nagyon erős volt a járvány Karácsonykor, hogy a kijárási tilalmat sem oldhatták fel.

Az ablak alatti kiskertbe néha kimegy. Nevelget cserépben egy kis selyemakác csemetét, azt majd kiülteti hamarosan a fűzbokor közelébe.

Ezüsthajú nézeget ki az ablakon. Innen túl messzire nem láthat. Látja a hegyek vonulatát, de a patak csörgését, már nem hallja. Ha közelebb akar jutni a patakhoz, csak rá kell gondolnia, máris ott teremhet. Gondolatban nagyon messzire kalandozik. A patakhoz is, meg a hegyekhez is, és a hegyeken túl is. Nyugat felé, ahol nagyon messze, az idősebbik fia él, a határ közelében. Ott nagyobb szerencsével juthat jobb munkához, jobb életfeltételekhez. És gondolatban még messzebbre is utazik, észak felé, ahol egy svéd kisvárosban, Linné és Angström városában, a patinás egyetemen tanít a kisebbik fia. Oda is gyakran elutazik gondolatban.

A kicsi fiaival együtt ültették el a kis kertbe a pár szál vesszőt. Ha lenéz erre a bokorra, akkor utazik a legmesszebbre, a múltba. A harminc évvel ezelőtti múltba.

- A múltba is jó kalandozni - gondolta, és elmerengett.

Egyszer régen, nagyon régen, hazafelé ment, és egy utcai árust látott álldogálni egy nagy halom barkaág mögött. Mindjárt ki is választott egy csokrot.

Otthon vázában az asztal közepére helyezték az ágakat, és vidáman mondogatták, hogy hozzájuk már megérkezett a tavasz. A fiúcskák naponta, egymást váltva hozták a friss vizet a növényeknek.

Sokáig volt az asztalukon az a barkacsokor, és pár hét alatt nagy változásokon mentek keresztül a vesszőcskék. A legtöbb barkaszem már ezüstös-barnás pompájában tündökölt, de némelyik éppen csak kidugta a fejét barna házikójából. Ezek a kis lemaradazók szépen fejlődtek, duzzadoztak, és hamarosan utolérték a többit, minden helyet elfoglalva az ágakon. Mintha még mindig kicsinek érezték volna magukat, tovább növekedtek, és körülbelül tíz nap múlva kis sárga porzókkal borították be a hamvas-ezüstös barkákat. Aztán a kis zöld levélrügyek is megjelentek az ágakon. Pár hét múlva terebélyes fűzbokor nőt ki a vázából. A gyerekek csak nézték a szemük előtt zajló csodát. Ha belekukkantottak a vázába, titokban ott is megváltozott minden. Dús gyökérzet fejlődött az ágak alsó részein.

Ennek a szépen kibontakozó életnek lehetőséget kellett adni. Kiültették az ablak alá a kiskertbe, hogy nőjön még nagyobbra.

A kis bokor szorgalmasan növekedett, őszre már látszott rajta, hogy köszöni, jól van, már velük marad. Tudta mi a dolga, pedig először csinálta ilyen formájában. Szépen megsárgultak a levelei, lehullajtotta őket, és eltette magát télire, hogy friss barkaágakkal ajándékozza meg a családot tavasszal.

Több évtized alatt hatalmas bokorrá növekedett. Tavaszonként, ha lenéztek az ablakból, együtt gyönyörködtek ezüstösen pompázó sátrában.

- Mostanában mintha bajban lenne a fűzbokor, mintha ritkulnának az ágai. Talán elmegy ő is, itt hagy - gondolta ezüsthajú, egyik lábáról a másikra állva.

Figyelte a bokrot legalább olyan izgatottan, mint ahogyan nagyon sok évvel ezelőtt, a család együtt leste, biztatta a rügyező vesszőket. Örömmel látta, ahogy az enyhülő időben, néhány ága életre kelt, szépen fejlődtek rajta a barka szemek.

Arra eszmélt, hogy beesteledett. Megint vége egy napnak.

Peregtek a napok, egyik a másik után, különösebb tartalom nélkül. Pergett az élete.

- Ez már így lesz az utolsó napig - mondta magának.

Ott hagyta az ablakot, leült a kanapéra, hogy kicsit megpihentesse a lábait. Nem szerette az estéket. Már akkor sem szerette, amikor nem volt ez a bezártság. Mostanában esténként csak bóbiskolással telt az idő, míg rá nem szánta magát a lefekvésre.

Ahogy pihengetett a kanapén, el is szundított kicsit.

Álmában hosszú utazásra készült. A metszőollóval a kezében kisétált a haldokló fűzbokorhoz és pár szép, egészséges barka ágat levágott. Nedves papírba csomagolta, madzaggal átkötötte, hogy a csokor kibírja az utazás viszontagságait. A kis csomag ott pihent, ügyesen elhelyezve a hátizsákjában.

Sejtelmes esti fények derengtek körülötte álmában, amikor felszállt a fia faluja felé közlekedő vadonatúj, plazma meghajtású Ikarus autóbuszra. Ő volt a busz egyetlen utasa, senki más nem vállalta az utazást a járvány közepén.

Ezüsthajúnak fontos dolga volt. El kellett repítenie a barkacsokrot a fiának nyugatra, a messzi faluba, hogy az ablaka alá ültesse. Nevelgesse, gondozgassa, hogy olyan szép, nagy bokra legyen neki is egyszer majd, mint amilyen gyermek korában volt a családnak,

Ajándéknak, meglepetésnek szánta az érkezését. Nem fogja feltartani, zavarni őt a mindennapi dolgában, csak átadja az ajándékát, és már száguld is tovább. Örült az ötletének, hogy így megmentheti még hosszú időre a növényt. A fia majd nézegeti és öntözgeti, és a néhány vessző az évek alatt hálából ezüstös fűzsátorrá terebélyesedik. Reggelente, ha átragyog rajta a nap fénye, úgy csillog majd, mint egy hatalmas gyémánt.

Pontosan úgy, mint régen.

Megnyugodott, ahogy a tervét végig gondolta. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, nézte az elsuhanó tájat.

A busz pontosan ott állt meg a ház előtt. Megismerte a házat, meg a kaput. A kapu zárva volt, nem jutott beljebb. Talán nincs itthon. Nem is baj. Nézett befelé az udvarra, látta a kapirgáló csirkéket, meg az ólból kibámuló kecskét.

- Biztosan jó itt a fiamnak, itt a legboldogabb - gondolta.

Elővette a hátizsákból a barkacsomagot, a kapu kilincse mögé szorította.

- Majd megtalálja - mondta magának, és tovább utazott az álmok világába.

Még egy út várt rá. Most egy kicsit messzebbre utazott. Ott állt már a fényes Jumbo Jet a sarkon. Ezüsthajú álmában kisétált a kiskertbe indulás előtt. A levágott barkaágakat nedves papírba csomagolta, és eltette a hátizsákba.

A lakásban az összes villanyégőt felkapcsolta, hogy alaposan megnézhessen mindent újra. Kiragyogtak a fények az utcára is, mintha ünnep lenne, mintha a fiait várná haza. A virágai és a pók a sarokban felébredtek, csodálkoztak, hogy mi ez a nagy jövés-menés. Búcsúzóul még egyszer körbenézett, lekapcsolta a világítást, és odaszólt a virágainak:

- Vége a mulatozásnak. Aludjatok jól! Irány észak!

Ő volt a gép egyetlen utasa. Teljes biztonságban érezte magát, ahogy a pilóta a hatalmas géppel, egy szempillantás alatt átrepült hegyek, völgyek és tengerek felett.

Amikor a kisebbik fia lakásához megérkezett, hiába kopogtatott.

- Talán dolga van valahol - gondolta. A barkacsokrot az ajtó kilincse mögé szorította. Leült a lépcsőre, hogy megpihenjen kicsit. Kellemesen lebegett, ahogy az álom hullámain egyre messzebbre sodródott.

Álmában két csodaszép fűzbokrot látott. Az egyik egy kis magyar falu házának ablaka alatt hajladozott a tavaszi szélben. A másik egy svéd kis város egyik kertjében integetett a magyar bokornak. Ezüsthajú csak nézte, nézte, hogy milyen kedvesen köszöntötte egymást az a két viruló bokor a messze távolból.

Ők helyhez kötöttek, gyökerük van, nem mehettek egymás felé. De tudták, hogy az egy tőről fakadásuknak, az összetartozásuknak, a távolság nem lehet akadálya. Tudták, hogy a jó kapcsolatokhoz csak jó szándék, és az összetartozás érzése szükséges. Ha ezek megvannak, nem számít a távolság, még a járvány idején sem.

Arra ébredt a kanapén, hogy fázik a mélységes éjszakában. Igazán jó lenne egy kicsivel jobb fűtés, hogy ne fázzon olyan sokat.

Elbotorkált az ágyához. Jól betakaródzott, és várta, hogy megvirradjon. Holnap kisétál a kiskertbe, néhány eleven vesszőt megment az öreg bokorról. Locsolgatja, nevelgeti, hogy a következő években is bolyhos barkavirágokkal teli vesszők köszöntsék a tavasz érkezését az ablaka alatt.