Újszállási Rácz Lajos: Naivitás

Egy emlékezetes képzőművészeti programon voltam a Csongrád-Csanád megyében lévő Algyőn, a Faluházban, melyet a helyi művészkör szervezett. Az esemény végeztével úgy adódott, hogy a vonatindulásig még volt egy kis időm, és leültem a közelben lévő szép virágos park egyik padjára, hogy magamba szívjam ennek a rokonszenves településnek az illatát és hangulatát. Hogy elgondolkozzam azon, aminek az elmúlt két órában részese voltam.

Ősz lévén, már igen korán bealkonyult. A magam csendességében figyeltem a Búvár utcában sétáló vagy igyekvő embereket. Gyalogosokat, kerékpáron, motoron, autón közlekedőket.

Ahogy a sötétség fáradt madarai leereszkedtek az egyre gyérülő lombokra, úgy pihent el a környék. Vásárhely felől egy gyenge fuvallat szaladt át a parkon, hátára emelve néhány zizegő, bronzvörös falevelet...

A zizegés, suhogás léptek zaját hozta magával. Valaki jön! Megláttam, ahogyan a padomhoz vezető keskeny ösvényen egy sziluett közeledik. Amikor már teljesen odaért, megállt. Egy kistermetű, idős, kalapos férfi volt. Illedelmesen köszönt:

- Jó estét kívánok! Ne haragudjon, hogy ismeretlenül megszólítom. Nagyon elfáradtam. Megengedi, hogy egy kis időre leüljek ide? Csak ez a pad van itt a környéken.

Bólintva mutattam rá az ülőhelyem túlsó szögletére.

-Tudja, már nagyon megöregedtem...- Bemutatkozott. - A kiállításról jön?

- Igen. Remek és színvonalas összeállítás volt.

- Szereti a festészetet?... Persze, hiszen akkor mi másért jött volna el erre a kiállításra.

Egy darabig csendben üldögéltünk...

- Ön is ott volt? Nem emlékszem, hogy láttam volna.

- Ó, nem. Csak erre jártam...

Nem mondta, honnan jött.

-Tudja, valamikor én is piktorkodtam - szólalt még némi szünet után. - De most ne gondoljon valami nagy művészre a személyemet illetően. Én csak egy naiv festő voltam... bár akkor, amikor ezt mondták nekem, nem is tudtam, mit jelent a szó. De később tudatosult bennem, hogy nem csak a művészi besorolásom volt ez, hanem az emberi is.

- Ezt hogy tetszik érteni?

- Sajnos úgy, ahogy mondom. Engem kérem, becsaptak, mert hittem nekik. És ezzel tönkre is tették nem csak az úgynevezett karrieremet, de az életemet is.

- Mesélne nekem erről? Van még egy kis időm... - Az órámra néztem. - Legalább nem unatkozom kint, az állomáson, a vonatindulásig.

- Vonat! Állomás! Istenem, de nagyon szerettem megfesteni ezeket a témákat. A nyüzsgő állomást, a vonatablakból kikukucskáló embereket. Az erős mozdonyokat. Az őrházat!

- Idevalósi az úr? Algyői?

- Igen, itt születtem,... de már régen nem itt élek.

- Azt mondja, naiv festő? Nekem nagyon tetszik ez a stílus. Olyan őszinte, tiszta, persze csak, ha eredeti... Hol tanulta a festészetet?

- Nem tanultam én azt sehol. Csak úgy magától jött minden. Magamtól. Én egy hatelemit végzett hétköznapi földműves voltam, aki megtanulta a kosárfonást is. Már kisiskolás időmtől kezdve festegettem, de harmincéves korom tájékán kezdtem kiteljesedni, ahogy ezt egyszer mondta valaki... És nem a természet után piktorkodtam, nem mentem ki a helyszínre. Nem. Otthon kezdtem hozzá, ott is fejeztem be. Valahogy elképzeltem magamban, hogy mit is akarok, és az emlékezetemre hagyatkozva rajzoltam. Később már temperát is sikerült szereznem, így a színes dolgokat is le tudtam pingálni... Volt otthon csomagolópapír, arra.

- Ma már nem fest?

- Á! Régen nem. Abbahagytam még fiatalon.

Most hirtelen egy dübörgő teherautó fordult rá az utcára, reflektorai bevilágították a parkot, azt a rész is, ahol ültünk. A sötétbe berobbant fényben próbáltam szemügyre venni beszélgetőpartneremet, ám a padom túloldalán nem ült senki!

- Mi vaan? - kérdeztem magamtól, és hitetlenkedve dörzsöltem a szemeimet.

- Mit is kérdezett?

Most újra láttam a sötét árnyékot a pad másik felén!

- Én csak... semmi...- Megpróbáltam helyre rakni a gondolataimat. - Miket festett? Már úgy értem, mi volt a képeinek témája?

- Leginkább szerettem a templombelsőket, de a körmeneteket is. Ezen kívül a konyha és a szobabelső volt a kedvenc témám, a szép vetett ágyak, a terített asztal, körben a családtagok, meg a sok cica... szerettem a cicákat, simogatni is, lefesteni is...

Nekem a Szent Anna templom mindig is a varázslat színtere volt, nem csak azért, mert ott kereszteltek meg, de olyan hely volt az, ahová belépve úgy éreztem, akár egy különleges mesevilágba térnék be. Ott a magasztosság párosul az alkotói képzelet megfoghatóságával, a tárgyiasult hitvilággal. Lenyűgözött az oltár mindent betöltő varázsa, Szent Anna fenséges alakjával, karján a gyermek Máriával, az előtte áldást osztó pappal, a sok-sok virággal az Úr asztalánál. Kardvirágokkal. Ezeket szerettem a legjobban.

Mágikusan hatottak rám a templomi gyertyatartók is, a hatalmas gyertyáikkal, libegő, remegő lángnyelvükkel, és a sok vallási kegytárgy. Ámultam az egész templomot betöltő éneklő embereket, akik ünnepi ruhájukban, áhítattal imádkozva bíztak Istenben, és a szebb, jobb jövőben...

De ugyanilyen csodálat kerített hatalmába, ha megláttam a katolikus körmeneteket, melyeket több ízben is megfestettem. Magával ragadott az a boldogság, ahogyan az egymás mögött menetelő férfiak és nők a legszebb ruháikban büszkén vitték a körmeneti keresztet és a zászlókat, énekelve, imádkozva. Kiléptek a templomajtón, és vonulva végighaladtak a megszokott úton, érintve Algyő nevezetes helyeit, épületeit, az iskolát, a könyvtárat, a községházat, egyszóval mindazt, ami fontos volt nekik, nekünk. A felsorakozók között mindig ott volt a plébános úr, fehér miseruhában, de édesapám is, hogy a körmenet végén visszatérjenek az Úr házába, hirdetve a katolikus egyház szabadságát és emlékezve a századokig tartó üldöztetésre.

- Ezek voltak a legkedvesebb témái?

- Amennyire visszaemlékezem, minden képemet szerettem. Így a vonatosat, a gőzhajósat is. Lenyűgöztek ezek a hatalmas masinák, és gondolatban együtt utaztam a rajtuk lévő emberekkel. Új tájak felé haladtunk, egyre messzebbre és messzebbre, felfedezni a Föld szépségeit, hiszen jómagam sosem jártam külföldön, hacsak a háborús éveket nem számítom. De azt nem számítom. Az algyői vasútállomást is lefestettem...

- Igen? Az állomást is? Én vonattal jöttem ide, ott szálltam le, és most is oda tartok.

- Ó, ez már nem az az épület, bár ez is tetszetős... én még a régiről beszélek, az, számomra sokkal szebb volt... Gondolatban onnan indultam és elképzeltem, hogyan intek búcsút a rokonaimnak, akik emiatt irigykednek rám. Mindig is csodáltam azt az állomást, a fenséges épületeivel, melyeket susogó nyárfák öveztek, a füstölgő fekete gőzmozdonyaival, amik erőtől duzzadva vontatták szerelvényeiket, miközben nagyokat böffentettek a lenyelt széntől, gőzként fújva ki azt magukból. A villanyvezetékek sűrű vonala meg egy kottáskönyv lapjait idézte nekem, álmokkal átszőtt énekeket egy jobb, fejlettebb jövőről, mely már az elektronikus gépeké lesz...

Egy pillanatra elhallgatott. Olyan csend lett, hogy hallottam a szívverésemet.

- Nem untatom?- kérdezte.

- Dehogyis, nagyon érdekes, amit mond. Engedi nekem, hogy belelássak az alkotás szépségeibe.

- Lenyűgözött a régi állomás előtti tér is, a kettéválasztott libaúsztatóval, a fehér tollú Márton-madarakkal, melyeknek gágogása keveredett a libapásztorlányok hangos csevegésével... Megcsodáltam az úton robogó, általam addig nagy ritkán látott automobilokat, a rajtuk pöffeszkedő gazdag urakat, úrhölgyeket. Bárcsak én is beülhetnék egyszer egy ilyen szélvészgyors járműbe, versenyre kelnék a madarakkal és a világgal! De így, hogy megfestettem mindezeket, én is közöttük éreztem magam...

Na, és a gőzhajón való utazás, az ám az igazi élmény! Gondolatban hányszor vegyültem el a népes társaságban, boldogan élvezve, ahogy hajónk büszke elégedettséggel lecsordogál a Tiszán, át a Dunába, onnan le a végtelen tengerig. Gyönyörködve hallgattam a gőzmotor pöfögését, a méltóságteljes lapátkerékről leömlő víz csobogását, miközben a korlátra hajolva csodáltam a folyót, a távolban lévő varázslatos virágmezőket, a part menti fákat, az ott sétáló embereket, a futkorászó állatokat, a víz mellett dagonyázó hatalmas disznókondát. Elmerengve néztem a vízen lebegő vitorlásokat, csónakokat, tutajokat... Sajnos, sosem ülhettem gőzhajón, így az mindig is csak az én képzeletbeli vízi járművem maradt...

Az ilyen utazásaim során magam előtt láttam az egymás mögött sorakozó hegyeket is, szép, katonás rendben, a kicsik elöl, a nagyok hátul, melyek között néhány olyan is volt, amelyik ontotta magából a lávát, a tüzet, a füstöt. És azok az egzotikus fák a csavart törzsükkel, bíborszínű kéreggel borítva, smaragd leveleikkel! Ott álltak sorban, mint a János vitézek, várva, hogy megmentsék a királylányt... A hajók meg versenyt futottak, ki ér le hamarabb a tengerre, egymást pöfékelték le sűrű füstfátylaikkal, miközben boldog zászlólobogtatással integettek. Tarkába öltözött éneklő, vidám embereket cipeltek a fedélzetükön. A madarak meg körbevettek bennünket, csiviteltek, rikácsoltak, egymással versengve, hogy ki száll magasabbra, kinek szebb, hangosabb az éneke...

Szerettem a felfelé szálló füstfelhőket. Ahogyan előtörnek a kéményekből, a meleg kályhákból, föl-föl, a végtelenbe. Az otthon melegét jelentették nekem ezek a kémények, felidézve, amikor édesapám téli estéken a nagy fonott kosár tengericsutkát behozta a konyhába. Korábban mi morzsoltuk le édesanyánkkal, Ilonával, Rozáliával a csöves kukoricát, és a megmaradt csutka kiválóan égett. Meg is pakolta vele édesapám a sparheltet, amiben ezek a szép bordó csutkák zizegtek, néha egyet füttyentve jajgattak, duruzsoltak és narancsszínű lángjuk kivilágított a félig nyílt tűzhelyajtón. Füstjük meg szárnyas fekete madarakként repült az égre...

De szerettem és sokszor választottam témámnak a telet, a mindent betöltő fehérséget is, amikor a szűziesen tiszta hó puha vattaként borította be az egész környéket. Ilyenkor boldogan, ropogva siklott a lovas szán a kutyák által követett, hangosan lihegő, horkantó lóval, melynek nyakán meghitten csilingelt a csengő, a közelgő karácsonyt hirdetve. A szánon prémekbe, pokrócokba bújt nevető emberekkel, visítozó gyermekekkel és nagy kucsmás, pipás öregurakkal. A Nap megcsak úgy szikrázott a jégkristályokon... Ezeket is mind megfestettem.

- Az igen, lenyűgöző! Ilyen sok képet alkotott?

- Elég sokat, pedig csak néhány év volt ez az életemből. Úgy igazából, talán ha öt évet mondhatok alkotótevékenységnek, bár ezt a kifejezést sem én találtam ki, így mondták valamikor a hozzáértők... Ha eszemben ötlött valami számomra izgalmas téma, azt lerajzoltam, lefestettem... Igen, valóban csak öt év volt az az időszak, amikor kicsit több időt szántam erre a szenvedélyemre. Nem csak a vasárnapjaimat, de a hétköznapok hajnalát, éjszakáit is...

- Miket festett még? Milyen témakörön dolgozott?

- Ez nekem nem volt munka, nem nevezném dolgozásnak... A tisztaszoba jelentette számomra az otthoni templomot. Édesapám meg az asztalnál volt ennek a templomnak a tiszteletes ura, úgy, ahogyan méltóságteljesen, kezét az asztallapon lévő újságra téve, ült a maga büszke pózában. Ez a jelenet nekem a bibliát idézte. Az édesapám mögött lévő jókora falitükör meg úgy nézett rám, mint egy szentély. Megfestettem hozzá körbe a templomi kegytárgyakat, amit a bevetett ágyak - a nagy hímzett párnákkal, csíkos ágyterítőkkel - súgtak nekem. A falon meg egymást érték a szentképek, melyek itt nem voltak mások, mint az én egyszerű pingálmányaim. Édesanyám és mi, gyermekek voltunk a vallásos gyülekezet, a lábunk között rohangáló, dörgölőző, doromboló cica barátainkkal. A falióra, a petróleumlámpa, a rézmozsár, a festett tálak, tányérok mind-mind szimbólumai voltak a vallásos rituálénak és a múló időnek...

A háború szörnyűségeiről készített képeimmel leginkább csak a különleges tájakra, az ott élő emberekre, állatokra akartam visszaemlékezni... Ha valaki ezeket nézte, tán arra gondolhatott, hogy nem is volt az olyan rettenetes, mert inkább meséltek ezek egy elvarázsolt, Óperencián túli birodalomról, mint a háború pusztításairól, szenvedéseiről. Pedig nagyon borzalmas idők voltak, de én azt kérdeztem magamtól, hogy kiket érdekelne a rettenet, a jajgatás, a halál? Talán nekem is könnyebb felejtenem ezeket, ha csak a szépet festem ki a fájdalmas emlékeimből...

- A háborúban is volt? Hol harcolt? Mikor?

- Igen, voltam.1915-ben vonultam be, harcoltam Szerbiában, majd az orosz fronton, ahol 1918-ban fogságban estem.

- Tesséék? - Értetlenül néztem, mint aki nem hallotta jól az évszámot. - Mikor?

Az öreg megismételte, amit az előbb mondott. Most mi vaaan? Minden ködös lett előttem. Most 2021-et írunk. Ha ez az ember valóban harcolt az első világháborúban, akkor legalább százhúsz évesnek kellene lennie!

Egy darabig újból csendben voltunk, de bennem motoszkálni kezdett valami. Arra kezdtem gyanakodni, hogy talán gond lehet ezzel a kis emberrel...

- Már bocsánat, ha megkérdezem, hány éves tetszik lenni?

- Hetvenkettő... múltam...

Igen? És harcolni tetszett az első világháborúban? - kérdezhettem volna, de nem tettem. Talán valami tudatmódosítót szedett ez a kis öreg, hogy ilyenek mond? Vagy megromlott a memóriája? Lehet, hogy még a nevére sem emlékszik? Bár, a találkozásunkkor mintha bemutatkozott volna...

- Milyen nevet is tetszett említeni, kedves bátyám? Már a becses nevére gondolok...

- Süli András a böcsületes nevem...

Süli András? Honnan ismerős nekem ez a név? Á, megvan! Néhány órája volt róla is szó a kiállításon. De, ha jól emlékszem, ő már rég nem él... Már tényleg nem értettem semmit.

Most egy kicsit hosszabb hallgatásba fogtunk, mire az idős ember folytatta művészi hitvallásának elemzését:

- Én, az alkotásaimon - ha lehet ilyen felvágósan fogalmazni - szerettem a rendet, a helyén való dolgokat, a képi tárgyaim szimmetrikus elhelyezését, úgy, mint a középpontba tett tükör és a valóság egymás melletti képi megjelenítését. Csak ritkán használtam az árnyékot, hiszen az olyan szomorú, mert az nekem az este közeledtét, ezáltal az élet végét is sugallta. Az volt az elgondolásom, hogy mindent ragyogjon be a Nap, minden legyen vidám, és aki a képemet nézi, vágyjon arra, hogy ő maga is belépjen ebbe a varázslatos világba, mint a mesebéli Aliz. Legyen része az én csodaországomnak! Az én asztallapra kifeszített, kartonpapíron közvetített valóságomnak... Nem voltam én festő, mint a nagyok, Munkácsy, Rembrandt, Paál László, hiszen még festőállványom sem volt. Nem mentem ki a szabadba, hogy lemásoljam a természet szépségeit, amit mutatni szeretnék. Nekem ezek a képek a fejemben születtek meg, onnan hívtam elő őket, mint anyarigó fészkükből a repülésre kész fiókáit. Gyertek elő, mutassuk meg az embereknek, hogy miként látjuk a világot! Miként pingál meg benneteket ez a naiv ember ceruzával, vízfestékkel a csomagoló papírra, vagy a régi, kidobott fehér vásznakra, párnatokokra a drágán vett olajtubusokból. Ezekből nem is volt meg minden szín, csak néhány alap, a piros a kék, meg a sárga... a többit úgy kellett kikavarni.

Elhallgatott. Szó nélkül néztük a már teljesen lecsendesedett utcát. Most egy apró termetű kutya szaladt az ösvényen. Amint odaért hozzánk, néhány pillanatra megállt előttem és szimatolni kezdett. Az öregről tudomást sem vett...

- Korábban tetszett említeni a naivitását. Mi is volt ez végül is?

- Engem egyszerűen becsaptak! Elküldtem nekik a képeimet, jó ötven darabot. Dicsérték, hogy nagyon nagyra értékelik azokat a művészeti galériák. Nagyon divatba jöttek akkor a parasztfestők alkotásai. Azt mondták, hogy Benedek Péter, és én vagyunk a műfaj jelenlegi legnagyobb alkotói... óriási a kereslet a képeinkre, és ők eladják, szép összeget kapunk majd értük... Még külföldi kiállításon, Amszterdamban is sikere volt néhány képemnek, mondták... Én nem nagyon hittem ebben, hiszen láttam a különbséget az én munkáim és a valódi festők alkotásai között. Nekem értékes, mert azt tudtam rákenni a vászonra, amit én gondolok, de másoknak nem jelenthet ez semmit. Még az édesanyámnak, a testvéreimnek sem tetszettek igazán. El is égettek belőlük sokat, főleg a vázlatkönyvemet, és a rajzaimat. Én meg rajzoltam másikat...

Ismét csendben voltunk.

- Na, és megjött a pénz a képekért? - törtem meg a hallgatást.

- Nem kaptam én azokért semmit! Bálint Jenő úrnak hívták azt a galériást, akinél a legtöbb festményem volt. Ám sem ő, sem más sem küldött egy fillért sem... De még a képeknek is nyoma veszett. Gondolom, nem kellettek azok senkinek, a kereskedők meg kidobták... Engem ez akkor nagyon elszomorított, hiszen korábban elhittem nekik azt a kegyes hazugságot, hogy értékesnek tartják őket. És rá kellett döbbennem, hogy semmit nem ér a munkám...

Ezután megtörtént a pokol. Máglyára raktam maradék képeimet, mint őrült anya a gyermekeit, és a lángoló tűz festette át őket. Létrehozta azt az alkotást, melyben már nem volt több hiba. Nem volt elhúzott ecsetvonás, nem volt odaragadt pötty, nem voltak elnagyolt figurák. Minden eggyé vált, azzá a füstté, ami korábban olyannyira vonzott engem, és ami most segítette a beteljesedést. Minden képem a végső stációjába került. Igy értem el az utolsó célomat, hogy létrehozzam az általam tökéletesnek vélt kompozíciót, majd végleg letegyem az ecsetet... Nincs most már nekem több mondandóm, nincsenek gondolataim út melletti fákról, templombelsőkről, röpködő fecskékről. Ekkor talán a lelkem egy darabja is felemelkedett a festményeimtől ajándékba kapott feláramló levegővel, fel-fel a vonuló madarakig, akik végleg itt hagyják szülőföldjüket...

Később, a hatvanas évek végén, ismét felkapott lettem - "újra felfedeztek" ahogyan ők mondták. Ismét divatba jöttek az autodidakta művészek. Összegyűjtötték a magántulajdonban fellehető képeimet és külföldi kiállításokra vitték. Szegeden volt egy harminc képes kiállításom, 68-ban és egy év múlva második lett egy alkotásom a pozsonyi nemzetközi triennálén. Ez éppen az Algyői vasútállomás című vízfestményem volt. De ez engem már nem is érdekelt...

- Pedig az ilyen díjakkal anyagi elismerés szokott járni. Pozsonyban is volt ilyen?

Nem jött válasz. Ismét feltettem a kérdést, de újra csend. Mi történt vele? Talán csak nem aludt el?

Felálltam, és a sötétben a pad túlsó végéhez mentem, de ott nem ült senki!...

Hát így történt. Csak egy emlék maradt meg bennem, egy jel egy olyan alkotóról, akinek szellemét a lassan fújdogáló északi szél hozta elém. Egy hajdani művészről, akit becsaptak, kihasználtak és emberileg, szakmailag tönkretettek...

Ha valaki más mesélte volna el nekem ezt a történetet, talán én sem hinnék neki... Fázósan siettem ki az állomásra...