Vass József András: Apám szíve

Ugye, minden rendben lesz fiam?

Apám ott állt a Debreceni Kardiológiai és Szívsebészeti Klinika bejárati ajtaja előtt. Bal keze a háta mögött, úgy derék magasságban pihent. Jobb kezével a távozóknak járó tisztelettel, kerülve a túlzó, széles mozdulatokat, integetett. Sötétkék köntöse lazán volt megkötve, pont annyira, hogy alatta jól látszott, felöltözött erre az alkalomra. Nagy műtétre készült, de az irántuk érzett tisztelet és a tartás nem engedte, hogy pizsamában lássuk őt. Még ebben a helyzetben is méltósággal tűrte a mögötte álló, és a rá váró megpróbáltatásokat.

A búcsúzást egy hosszas beszélgetés előzte meg.

Mondatait sokáig tartó csend követte. Mind a négyen, akik az asztalnál ültünk, életünk talán legnehezebb beszélgetésén vettünk részt. Búcsúzni ültünk össze, mert másnap apámra nagy műtét várt.

Ő csendesen beszélt. Minden szavát, már oly sokszor használta életében, de most olyan mondatokat formált belőle, melyeket fájdalommal hallgattunk. Búcsúzott tőlünk. Az őt kezelő orvosok biztatták, hogy minden rendben lesz, de az ő korában egy ekkora műtét, már rejthet magában némi kockázatot. Apám elmondta, mit hogyan szeretne akkor, ha ez mégis az utolsó együttlétünk és beszélgetésünk lenne. Mi hárman, felváltva a kezét fogtuk, és csendesen figyeltük őt. Hallottuk a szavait, de a lelkünkben tomboló vihar nem engedte, hogy az elménk feltétel nélkül elfogadja azokat.

Nyugtattuk őt, de tudtuk, egy ilyen helyzetben nem könnyű nyugodtnak lenni. A búcsú következett. Átkarolt, és én is átkaroltam őt. Ölelésemben minden benne volt, melyet egy fiú az apjának egy öleléssel kifejezhet. A köszönet, a hála, a tisztelet és a remény.

A klinika bejárata, és az intézmény kijárati kapuja közötti távolságot, korábban néhány perc alatt tettük meg gyalog. Ez az út, most több, mint egy fél óráig tartott. Minden lépést egy visszafordulás és egy integetés követett. A kapu felé fordulva a könnyeinkkel küszködve haladtunk, amikor visszafordultunk igyekeztünk egy mosollyal biztatni apámat. A fák takarásában még a járdának is mellé léptünk, csak hogy láthassuk őt. A kijárathoz közeledve már a karunkat sem engedtük le, hogy amikor megfordulunk, még a felemelésével se kelljen időt tölteni. A mosolyt, melyet biztatásként küldtünk, lassan felváltotta a szívünkre és az arcunkra nehezedő fájdalom. Kiléptünk a kapun, de lelkünk egy darabját otthagytuk. Tudtuk és reméltük, hogy nem utoljára láttuk őt.

A kocsiban hazafelé menetben csak csendben ültünk, kivételesen még zene sem szólt. Jobbomon az édesanyám, a kedvesemmel a visszapillantó tükörben egymásra nézve tartottuk a szemkontaktust. Édesanyám halk szavaiban ott volt az apámmal közösen töltött múlt megannyi kedves emléke, a jelen féleleme és a jövő reménye.

- Ugye, minden rendben lesz fiam? - kérdezte. Nem szeretem siettetni az időt, de jó lenne már huszonnégy órával öregebbnek lenni! Ha sikerül megmenteni őt, esküszöm soha többé nem fogok vele veszekedni.

A tükörben egymásra néztünk a kedvesemmel, és szavak nélkül beszélgettünk. Mindketten tudtuk, mit gondol most a másik. Ő lehajtotta a fejét, majd kifelé nézett az ablakon, hogy ne lássam arcán a fájdalmát. Én a könnyeimet törölgettem, mely homályossá tette magam előtt a kilátást. Figyelnem kellett a vezetésre, de nagyon nehéz volt koncentrálni.

A műtét másnap reggel nyolc órakor kezdődött. Július eleje volt, a hónap első pénteki napja. A diagnózis szerint szívbillentyű cserére készült a sebész csapat. Az egyéb beavatkozást attól tették függővé, hogy a mellkas feltárása után mit látnak a szív környékén. Szeretteimmel abban állapodtunk meg, hogy délután három óra körül fogok telefonon érdeklődni, apám hogyléte felől. Az órák éveknek tűntek. Az idegeim végül fél háromig bírták a harcot a múló idővel, mely ólomként nehezedett rám. A telefonomban a megadott telefonszámra tucatszám rátekintettem. Már a hívás gomb felett is járt az ujjam sokszor, de várnom kellett. Fél három előtt egy perccel már folyamatosan a kijelzőt bámultam. Hatvan, pontosan hatvan másodpercet tart fogva minden perc, mielőtt tovább lép.

Mintha ő is érezné, hogy a múló idő legalább akkora fájdalom, mint azok a korábbi pillanatok, melyeket haszontalanul, eltékozolva engedtük el az életünk során.

Ötvenhét, ötvennyolc, ötvenkilenc, és...

A szívem a torkomban dobog. Nyaki verőeremben az egyre fokozódó izgalom először csak felerősödve pulzál, s míg a telefon túloldalán a válaszra várok, már szinte szétveti megszokott sötét alagútját.

- Halló! Miben segíthetek? - törte meg a monoton hívó hangot a vonal túloldalán egy kedves női hang. Kiszáradt torkomban, a letapad hangszálaimon úgy küzdöttem átpréselni a levegőt, mintha életem első szavait szeretném kimondani. Gyors azonosítás és a telefonszámom ismételt megadása után, a kedves hang így folytatta.

- Adom a kezelőorvosát.

Az idegességem és a bennem felgyülemlett feszültség, akkora már minden elképzelésem felülmúlta. A miértek úgy robbantak az agyamban, mint a tűzijáték fénylő rakétái. Először halk moraj, majd a hatalmas fény és végül a robbanás.

Miért kell másnak odaadni? Miért nem tudott a hölgy azonnal válaszolni? Talán rossz hírt mond az a másik, amelyet nem mert elmondani? A protokoll szerint van így?

Miért? Miért? Miért?

- Halló! Itt az édesapja kezelőorvosa beszél - törte meg a csendet egy szimpatikus férfihang.

A nevére sajnos nem emlékszem, de amit mondott, azt sohasem fogom elfelejteni.

- Az édesapját másfél órával ezelőtt tolták át a műtőből az intenzív osztály megfigyelő kórtermébe. A műtét rendben zajlott. Lélegeztető készüléken van, az állapota stabil. Nyugodjon meg, minden rendben van.

- Hálásan köszönöm! Köszönöm a jó híreket! - válaszoltam elcsukló hangon.

Szemeimben könnyek gyűltek, majd egymással versenyezve szaladtak végig a bal és a jobb arcomon. A boldog megkönnyebbülés könnyei voltak azok.

Először édesanyámat, a kedvesemet és a gyermekeimet hívtam fel. A világ legboldogabb hírhozója voltam abban a pillanatban, és hatalmas öröm volt a szeretteimmel megosztani ezt az érzést. Még aznap este, öt órakor, ismét érdeklődtem az apám állapota felől. Minden rendben volt. A következő telefonbeszélgetésre másnap, szombat reggel kilenc óráig kellett várnunk. Én sem akartam tolakodó lenni egy korábbi hívással. Lelkiismeretes és magasan képzett szakemberek vannak az apám körül, ezzel a megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra.

Szombaton reggel, pontban kilenc órakor, felhívtam az osztályt. A tegnapihoz hasonló kedves hang fogatta a hívásom. Úgy tűnt, mintha valamilyen szabály, vagy esetleg alkalmazási feltétel lenne a dolgozókkal szemben, hogy a bejövő hívásokat ilyen kedves hangon fogadják. Nagyon megnyugtató volt ilyen módon tájékoztatást kapni. Az apám akkor már nem volt lélegeztető készüléken. Elmondták, hogy terveik szerint még délelőtt átszállítják a sebészeti részleg közös kórtermébe. Hálásan megköszöntem az információt, és azonnal adtam tovább a jó hírt. Megbeszéltük, hogy másnap elmegyünk hozzá. Megpróbálunk a közelébe jutni, talán még láthatjuk is őt. Csak a kezét, ha megsimogathatnánk, már az is fantasztikus lenne. Legalább ott lehetnénk vele.

Tizenegy óra huszonöt perckor megcsörrent az édesanyám telefonja. Apám szólalt meg a vonal túloldalán.

- Halló! Nem tudom, hogy most éppen hol vagyok, de élek és jól érzem magam.

Édesanyám elmondása szerint nagyon halk és gyenge volt a hangja. A sors érdekes játéka, hogy ismét mi hárman voltunk ott együtt, akik az előző napon elköszöntünk az apámtól. Sírtunk, de ezek már boldog megkönnyebbülés könnyei voltak. Édesanyám aggódott, vajon miért mondta az apám, hogy nem tudja hol van. Önkéntelenül is kombinálni kezdtek a gondolatai. Talán valami károsodást szenvedett az agya altatás közben, vagy egyszerűen még csak kába. Később azután kiderült, hogy semmilyen maradandó károsodásról nem beszélhetünk. Apám egy másik osztályra került vissza, és tökéletesen igaza volt, amiért nem tudta beazonosítani, merre van.

Vasárnap délután látogattuk meg őt. Három órakor indultunk és négy órára terveztük az érkezést.

Négy óra öt perckor ott álltunk a lift ajtaja előtt, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőn apám neve szerepelt. Kicsit aggódva, kicsit szemrehányóan kérdezte.

- Hol vagytok már? Nagyon várlak benneteket! Azt mondtátok, négyre itt lesztek.

Az a két emeletnyi liftezés, most egy órának tűnt. Lelkileg felkészültünk, hogy a szigorú korlátozások miatt valószínűleg egyikünket sem engedik a közelébe. Vittünk pár holmit neki. Már annak is örültünk volna, ha sikerül eljuttatni hozzá. A liftajtó kinyílt, mi aggódva kerestük, vajon merre lehet? Egy hosszú folyosó egyenesen és még egy ugyanolyan hosszú jobbra kanyarodva.

Az igazi csoda ott várt ránk. Apám volt az, a csoda maga. Sötétkék köntöse lazán volt megkötve. Alatta látszott, hogy még a pizsama felsője sem tudta igazán eltakarni a hatalmas kötést a mellkasán. Apám ott állt. Kettő nappal, a hosszú órákig tartó szívműtétre után, és várt minket. El sem hittük, hogy van ilyen. Egy, a műtét után gyengélkedő, akár még a fájdalomtól szenvedő ember látványára számítottam. Apám erősebb volt, mint valaha. Akkor se és azóta sem panaszkodott fájdalomra. Példamutató az akarata és a fájdalomtűrő képessége.

Pár nappal később megengedték neki, hogy a rehabilitációra a helyi kórházba jöhessen át.

Közelebb került hozzánk, aminek mi nagyon örültünk. Megengedték, hogy a saját kocsinkkal hozhassuk el őt. Hazafelé, a kocsiban arra kért, hogy egy rövid időre vigyem haza. Szeretett volna együtt ebédelni édesanyámmal, a másik kérése az volt, hogy láthassa a galambjait. Fiatal kora óta galambászik és elmondása szerint amíg él, mindig is lesznek galambjai. Szegény madarak eléggé megviseltek voltak abban az időszakban. Enni, inni adtunk nekik, de azt az igazi szeretetet, amelyet csak az apám tud adni nekik, azt nem tudtuk pótolni.

Emlékszem egy szomorú jelenetre, melyet megkönnyeztem. Az egyik legeredményesebb galambja, amely a korábbi versenyeken a legjobb teljesítményeket hozta, már nagyon várta őt. A betegségtől legyengült madár, szinte állni sem tudott a fészkében. Apám a kezébe fogta a lesoványodott, gyönge galambot. Még egyszer az apám szemébe nézett, megköszönte a gondoskodást és a szeretetet, majd a fejét lehajtva, csendesen megpihent. A kék égbolt repülő hőse, a kitartás két tenyérben elférő példaképe, immáron ott feküdt élettelenül. Ha egy órával, vagy akárcsak tíz perccel később érkezünk, már nem érhettük volna meg e fájdalmas, de a maga módján mégis csodálatos jelenetet.

A kórházi rehabilitációs időszak után, apám végre hazaérkezett az otthonába. Boldog volt, megünnepeltük, hogy ismét együtt lehetünk. Napról napra egyre erősebb lett. Mosolyogni láttuk és minden megnyilvánulása az élni akarásról szólt. Mosolyában azért látszott valami, ami miatt mégsem tudott teljesen önfeledt lenni. Az öreg szív, a drága vén motor, most egy fiatalabb szívért kezdett aggódni.

Ez az év önmagában is elég sok változást hozott, és megannyi, korábban szokatlan feladatot rótt ránk. Mindezek mellett az év első felében apám szív műtétje miatt aggódtunk, az év második felében a fiamat műtötték.

Kilenc évvel ezelőtt egy kardiológusokból álló team úgy döntött, hogy a fiam meglévő szívbetegsége miatt, és a későbbi kockázatok elkerülése érdekében egy készüléket építenek be a szíve közelébe. Ez az eszköz egy ICD (implantable cardioverter defibrillator), amely segíthet életveszélyes ritmuszavar megszüntetésében. Az évek alatt a készülék megfelelően működött. Tette a dolgát, de a működéshez szükséges feszültség fokozatosan csökkent. Amikor elérte a 2% -ot, dönteni kellett, mikor legyen a műtét, amely során egy újabbra cserélik. A helyzetet megnehezítette, hogy a korlátozások miatt, nem kísérhettem be a fiam a vizsgálatra. Egyedül kell döntenie. Ami még ennél is fájdalmasabb volt, hogy a műtét ideje alatt sem lehettem a közelében.

A főépület portája melletti széken ülve vártam rá órákig. Világoskék maszkom a könnyeimtől sötét színűre változott. Végre megcsörrent a telefonom, a fiam szól bele:

- Végeztem. Minden rendben volt. Pár órára még itt kell maradnom megfigyelésre, azután mehetek haza. - mondta.

A maszkomon még volt egy kevéske hely, amely szárazon maradt. A megnyugvás és a boldogság könnyeivel azt is sötétre festettem. Először a saját szívemet nyugtattam, majd egy gyors körhívással értesítettem mindenkit, aki megkért rá, feltétlenül szóljak, ha túl lesz rajta.

A pár óra hamar eltelt, és végre személyesen is láthatatlan a fiam. Óvatosan megöleltem. Vigyáztam, meg ne szorítsam a friss műtéti sebet. Amíg a kocsi felé ballagtunk, ahol már a kedvesem várt ránk aggódva, eszembe jutott egy gondolat.

A válság, vagy krízis szót a kínai nyelv kettő írásjelre bontja. Az egyik a veszély, a másik a lehetőség.

Semmivel sem lehetne jobban szemléltetni ezt az évet, a benne történt változásokat, és a bennünket személyesen is érintő kríziseket. Mindkét műtétben ott volt a veszély, de cserébe az egészség és egy jobb életminőség lehetősége.

Most már apám és a fiam is jól vannak.