Vönöczkiné Gmeindl Margit: Este a sétányon
2021.08.28
Azon a kellemes őszi estén, semmi kedvem nem volt továbbra is a lakásban tölteni az időt, hisz már ebéd után elkezdtem olvasni és elgémberedtem a sok üléstől. Jó ötletnek tűnt, hogy kiszellőztessem a fejem, megmozgassam a tagjaimat.
Elindultam a pár éve nagyon szépen felújított sétányra,
ami a Duna parton visz végig.
Gondolataimba merülten ballagtam, élvezve a jó időt és a Duna illatát, amit a szellő
hozott a víz felől. Lassan a kedvenc padomhoz értem, mikor két alakot vettem
észre közel a kanyarhoz.
Kézen fogva sétáltak és beszélgettek. Furdalt a kíváncsiság, mert láttam a bicegő
menésükről, hogy nem éppen fiatal szerelmespár andalog előttem.
Tudom nem volt szép dolog, de figyelni kezdtem őket.
Óvatosan, hogy észre ne vegyenek, de hallhassam a beszélgetést. Szerencsém
volt, mert leültek és így én is gyorsan leültem egy padra, virágokkal teli gúla
takarásában.
Nem tévedtem, a rekedtes hangjuk is az öregségükről tanúskodott.
Kedves és évődő párbeszédet hallhattam.
- Üljünk csak, van időnk. Nézd egy hasonló fa mellett fogtad meg először a kezem!
- Bizony így volt és milyen kérges volt a tenyered.
- Mégis megkérted! - Hallatszott egy
reszkető nevetés.
- Tudtam, hogy szorgalmas, dolgos asszony lesz belőled. Nem is csalódtam. A derekad és a szép, formás melleid is
kívánatossá tett. Sokszor nézegettem titokban, mikor a kötelet terítetted
aratáskor.
- Ugyan kedvesem, miket nem beszélsz, zavarba hozol még ennyi év után is!
- Az ám! Olyan zavarban voltál mikor átvittelek a
küszöbön és levettem rólad a menyasszonyi ruhát, hogy még a könnyeid is
csorogtak, de az már a boldogságtól.Hosszú csend következett, azután ismét hallottam a beszélgetést, bár a reszkető
férfihang egyre halkabb volt. Nagyon kellett figyelnem.- Olyan, de olyan szép voltál és én voltam a világ legboldogabb férje. Még a
szüleim is elégedettek voltak a választásommal és átadták a tisztaszoba
kulcsát, hogy magunk lehessünk.Még mondta volna tovább az idős ember, de köhögésbe fulladtak szavai.- Pihenned kéne, ne beszélj, mert elfáradsz nagyon!Ezután már csak a néni hangját hallottam.- Aludj Papa, aludj! Én itt vagyok melletted, nem kell félned! Emlékszem ám én
is arra a csodás napra. Bár reggel már dolgozni kellett menni a határba. Nem
felejtem azt, ahogy a pirkadatban, mindenki minket nézett. Mi pedig kézen
fogva, vidáman álltunk meg a búzaföld mellett. A kaszások már kalapálták és
fenték a kaszát. Te a marokszedőket állítottad sorba, azután mentél és vágtál
kötélnek valót. Énekeltünk, amíg sodortuk a kötelet. Hosszú percekig csend volt. Utána nagyon furcsa hangokat hallottam. Nem értettem
félre semmit. Bár, a mondatok között szipogást is hallottam.- Drága papám, nem félj! Nem sokáig
leszel egyedül. Ígérem, hamar ott leszek melletted. Akkor te is megfoghatod újra
a kezem. Már nem kérges a tenyerem. Ott túl, ahol majd együtt leszünk, szépen
megborotvállak. A bajszod ott már megmerem nyírni, talán nem fog remegni a
kezem.
Szeretlek, most is, ahogy mindig is szerettelek.Itt már nem bírtam tovább türtőztetni magam.
Felálltam és elindultam a takarásból a padon üldögélő pár felé. A korlát
mellett mentem, hogy a lámpa ne világítson meg azonnal és rejtve maradjak.
Ezt nagyon jól tettem. Sokkolt a látvány.
Az idős néni a kezében tartotta a bácsi kezét. Simogatta és puszilgatta.
De nem ez volt, ami sokkolt, hanem az, hogy a bácsi feje a mellére volt bukva.
Rájöttem, hogy ő már nem hallott semmit a néni vigasztaló szavaiból, nem
érezhette a gyenge remegő kéz simogatását. Lelke már ott járt az útnak azon az
oldalán, ahonnét nincs visszatérés.
Ezért hallottam a szipogást.
Eljöttek egy olyan helyre, ami visszavitte őket a múltba. Ez nem ugyan az volt, de legalább hasonló ahhoz ahol a szerelmük kezdődött és most be is fejeződött.
Nem tudtam mit tegyek. Mentőt hívjak, vagy a
rendőrséget?
Tehetetlenül és megszégyenülten álltam. Éreztem, hogy pír öntötte el az arcom a
szégyentől.
Kihallgattam egy olyan beszélgetést, amit nem lett volna szabad!
Időérzékem megcsalt, ezért nem tudom, hogy bénultságom meddig tartott.
Mikor végre engedelmeskedtek a lábaim, óvatosan elindultam visszafelé, közben
nyeltem a könnyeimet.
Az nap éjjel nem jött álom a szememre. Igyekeztem nem gondolni arra, ami
történt, de nem sikerült.
Aztán két nap múlva, megláttam egy cikket a helyi lapban.
"Hajnalban egy munkába igyekvő férfi, idős elhunyt párt talált a Duna parti sétány padján, akik még akkor is szorították egymás kezét és össze voltak borulva. A rendőrség, az idegenkezűséget kizárta."
Tudtam, hogy ők voltak.